„ A jelenlegiek közül mindenki tudja,
a jövendő belieknek pedig maradékaink adják át..."
Dénes nádorispán (1236. ítélőlevél).
Ebben szerzője több évtizedes kutatásai eredményeképpen,
hiteles források és a Monumenta Strigoniensis által közölt helytörténeti
adatok, Árpád-kori oklevelek, határ kijelölő adománylevelek, ítélő levelek
pontos földrajzi hely meghatározásai és a kortársak leírásai alapján az
Árpád-házinak nevezett Turul nemzettség szent királyainak szakrális és
adminisztratív központját a Pilis hegység területén belül azonosította. Evlia
Cselebi1 török világutazó magyarországi utazásai során (1660-1664)
felkereste a térséget is és leírásában fontos és pontos informácíóval szolgál a
régi város (Vetvs Bvda, Bvda Veter) fekvésével és pusztulásával kapcsolatosan.
Leírja, hogy Buda Esztergomtól két kanakra volt a régi esztergomi út mentén.
Ezzel a török hosszmértékkel nem tudnánk sokat kezdeni, ha nem tenné hozzá azt,
hogy Kanizsa (Török Kanizsa, Nagykanizsa) viszont fent nevezett várostól – mint
viszonyítási ponttól – negyven kanak távolságra volt.
Egyszerű
számtani művelettel felderíthető, hogy 1 kanak megközelítőleg 5 km távolságnak felel meg a ma használatos mértékrendszer szerint. Kézenfekvő az a következtetés,
hogy ez a régi Buda a Duna völgyében, a jelenlegi Pilismarót közelében a szobi
révvel szemben volt. A török-tatár haderő által elfoglalt (1541) lelakott
város, ennek a lakosságát pusztító és végül elűző Iszlám huszonöt év múltán
felszámolta a régi budai villájetet, faragott épületköveit behajózta s a Dunán
leúsztatva, értékesítette. Busbeck holland származású diplomata a török uralom
kezdete után 12 évvel járt Budán, és előzőleg bejárta Vetus-Buda területét is.
Leírásában megjegyezte; ott- létekor nyomorúságos állapotban találta az ősi
várost, gyönyörű épületei romokban vagy összedűlőben voltak. Vetus-Buda – mint
írják – 1566-ban már teljesen elnéptele-nedett a kevés megmaradt lakosság
Esztergomba szökött.
Alig hihetőnek tartottam
azt, hogy az írott emlékek és a szájhagyomány által megőrzött emlékek erről a
Budáról nem egészülnek, nem egészül-hetnek ki vizuális módon. A korszak
irodalmát olvasva bukkantam reá az alább következő rézkarcra2, amely
a pilisi Új-Budát ábrázolja.
A kép nézőpontja a város mögött
emelkedő hegyoldalon van. Ez látható az előtér emberalakjainak (staffage
figuráinak) és az ábrázolt „váras” arányviszonyán. A feliratában Budának
nevezett vár jobb oldalán, patakvölggyel osztott dombocska látható
(Akasztó-domb). Előtte széles folyó, hátán egy árbocos kereskedő gálya úszik a
sodrásiránnyal megegyező irányba (balról-jobbra). A folyó felirata; Danubius
flu.(-vius). A túlparton egy hegység dombokká, lankákká szelídült domborzata
fut a fövenyig. A legnagyobb igyekezettel sem lehet a Pesti síksággal vagy a 30
km-re fekvő Gödöllöi-dombsággal azonosítani.
Azonban ez megtehető, ha vesszük a fáradságot és
bejárjuk Pilismarót környékét, a várostól Esztergom felé tartó közúton haladva
kb. 1 km-re megtaláljuk a Bitóci-dombot, amelyet a Bitóc- patak völgye oszt két
részre: az Akasztó-dombra és a hosszabbik, mintegy 1,5 km hosszúságú várdombra, amely elnyúlik a basaharci völgyig. A Duna túloldalán látható – a
rézkarc ábrázolásáról már jól ismert - Szent Mihály hegy, a Malom-hegy, a
Hosszúföldek néven ismert zöldellő dombok és a z Ipolyság zöld hegyvonulataihoz
tartozó Fekete-hegy csúcsa.
Egy eltüntetett város, Újbuda helye, a háttérben az Ipolyság hegyei.
Visszatérve a Duna jobb partján magasodó méreteiben
is óriási, fényes palotákkal és díszes polgári házakkal rakott városhoz
elcsodálkozhatnánk azon, hogy hadászatilag mennyire védtelennek tűnik, ha nem
tudnánk Evlia Cselebitől, hogy négy nagy vár volt a közelében, amelyek a védelmét
szolgálták. A Duna két partján erődítmények láncolata, Esztergomnál pedig -
műszaki zárként – hajóhíd szabályozta a behajózást az ország szívébe vezető
folyószakaszon. A kereskedelmi hajózás nagy része valószínűleg az esztergomi
Kis-Duna ágon3 bonyolódott dél-keleti irányban elkerülve a
Pilis-szigetet (Insula Pilis), egészen addig, amíg a Kárpát-medence egyik
megrázó erejű földmozgása következtében „egy a Dunába omló hegy” el nem zárta a
medret, olyannyira, hogy a Duna megváltoztatta folyását. Mikor történt? Erről
megoszlik a Pilis kutatók véleménye. A pálos iratok a XV. század második feléig
említik a Pilist szigetként, ha ezt vesszük alapul Réthly Antaltól4
tudjuk, hogy első nagykirályunk,
Atilla
halálától (453) számítva 61 alkalommal volt itt Magyarországon olyan nagy
földrengés, amely a Pilis hegységet érintette. Az említett saeculumban;
1443-ban, következményeit tekintve; a sziklákon épült várak romba dőltek,
lakott falvak, városok pusztultak el. Más vélemény alpján a XVIII. században
következhetett be a folyómeder elzáródása az 1763. vagy az 1783. évi nagy
komáromi földrengéskor. A Pilis környékét ábrázoló térképen jól látható ez a
maradéktalanul nem kiszáradt folyóágy, kisebb-nagyobb halastavak, itt-ott a
fejét felütő sás, zsombék vonja magára figyelmünket, ha e tájon barangolunk.
Elképzeljük
az Árpád-kori Pilis-szigetet, ezt a természet alkotta, folyóágakkal védett
erődítményt, amelynek völgyeiben – önellátó módon – az élethez szükséges gabona
megterem, édesvíz forrásai kiapadhatatlanok, a Duna halai és a királyi
vadaskert vadjai kellő táplálékot nyújtanak a lakosságnak, úrnak, szolgának,
földművesnek egyaránt, amelyet a szkíta várépítészet, a hely szellemét
tisztelő, a természetet kiegészítő, abba rejtetten beleillő erőd rendszere véd,
leányvárakkal, fiókvárakkal őrizve a völgyek bejáratait, fogalmat kaphatunk a
korabeli Magyarország erejéről. A szent táj éledezik, sebei behegedtek,
jeleket küld, hogy magunkra leljünk.
Vetráb
József Kadocsa
|
