BEVEZETÉS
Letisztítás végett kaptam egy gyűjtőtől
ezeket az apró darabokat, de az alanti cseréptál közepén fekvő lemez a tisztítása
során „hozzám nőtt”, és nem volt készségem visszaszolgáltatni. Megegyeztünk, és
később a többi is az enyém lett. Fő érvem volt a nálam ragadásnak, hogy szeretném
egyengetni további sorsukat. Azt is sikerült elérnem az árnyalt diplomáciával,
hogy megtudjam, ki a tárgyak megtalálója, ezután sietve nyomába szegődtem a
történetnek. Azóta gondosan letisztítottam, és egyengetem e szántóföldi
„keresős leletek” sorsát, a megismerés és elismerés útjain. (Van még
mondanivalóm az előbb említett jelenségről, a későbbi írásokban erre
visszatérek majd.)
E bronzokat látták
már kiváló emberek, és fogják látni még mások is, hogy feltáruljon eme
apróságok története, megismerjük értéküket, és ezzel új fényeket-színeket kapjon
művelődéstörténetünk is a megismerés folyamatában. Tudom, hogy sajnos
kilószámra gyűjtenek össze naponta hasonlókat szerte az országban. Itt és most
azonban szerencsénk volt. Hat gramm itthon maradt ezekből a kilókból. Most
azonban még ne várjanak kiegyensúlyozott, alapos szakmai tájékoztatást, hisz a
megismerésben legalább annyira érdekes a kérdés, a kétely, a melléfogás, mint
az objektív válasz. Megérti a T. Olvasó, hogy itt nincsen tárgyilagosság. Az
értelmet is modulálja a meglepetés, a rendkívüli élmény hullámverése. De hogy
ne szédüljünk bele azonnal egy száguldó gondolatfolyamba és érzelemzuhatagba,
kezdjük apró részletekkel, melyek a fenti középső darab letisztítása során
megragadtak.
A MAGYAR OROSZLÁN
FARKA
A gerinc folytatásaként kiinduló testrészről
lesz először is szó, nem pedig a másikról, melyet vaskos kifejezésként
használnak olykor a férfiemberre. Mert első különös részletként ez az
összehajtogatott testrész ragadott meg. A bal oldali képen kiemelten látható farok
igencsak kapitális darab, a farkak farka, szinte már csapkodó hímerő, lobogó,
zászló. Az ilyen ábrázolás mindig többet akar mondani az illető
valóságdarabról, mint amit az „élethű” fényképek, rajzok vagy festmények
mondanak. Hogy milyen céllal növelik meg a farok hosszát, még nem mindig tudni.
Hiszen az állat nem dicsekszik.
E megjelenített
hímoroszlánnak talán mégis volna oka a büszkeségre, és ha ő nem is tudja – állatként
– ezt kifejezni, az őt megörökítő művész megteheti, ha ezzel mondanivalóját
hangsúlyozni akarja. Például, azt akarja kimondani, hogy nem akármilyen
oroszlánról van itten szó, az állatok királyaként tisztelt hímek között is
királyi példány szerepel a jelenetben. Ezért a farok szinte óriáskígyóként
hullámzik felfelé, és ahol megállapodik, ott sincs nyugvása: minden
képességével élni akar. Látszik a képen, hogy szinte külön állat. Egy kígyó ez,
a szeldelt, tekergődző, fenyegető kígyófejével hátrafelé sziszegve, csapkodva
forduló, csattogó gerincvég. Tehát a kígyó küzd, az oroszlán fegyvereként vesz
részt a harcban, melyet az egész test vív. Az alkotó művész a szakmai tudása
legjavát adja, hogy „szóra bírja” a gerinc végi büszke bojtot. Az pedig szétnyílik
lazán, szőrcsomókat és –pászmákat futtatva minden irányban, mint ahogy a virág
hinti szét szirmait. A népművészetben mást is jelenthet a széthintett szirom. A
madár szájából fakadó madárdalt, a rózsa alatt a hervadást, és még sok egyebet
is. Itt a hangot, fenyegetést, a küzdelemben rá háruló szerepet játssza. Majd
később lesz szó arról, mi is ez a küzdelem, most csak annyit árulunk el: Nimróddal
szemben áll ő, a „nagy vadásszal” küzdő oroszlán ez a királyi vad, és valóban,
Nimród többszörösen is király, a szkíták, hunok, avarok, magyarok ősapja, nagy
népek mitikus őse. Hímoroszlán maga is, küzd az oroszlán-hímmel a „zúgó Élet
partján”.
Ezt a képet nem
viselhette valami légyvadász. Csak méltó helyen díszeleghetett a dús
farkazattal megörökített királyi vad. Nimród királyhoz köze kellett legyen
viselőjének, talán maga is egy király volt, de mindenképpen királyi családból
származó gyermek, egy valaki, de legalább egy vezér, aki királyi szolgálatban
harcol. Akárki vadjának nem rajzolnak, nem mintáznak, nem öntenek bronzba ilyen
farkat.
Néznénk – nyúlnánk
mindenfelé méltó társat lelni számára, de csak az esztergomi oroszlánok farka
vetekszik az övével. Talán nem véletlenül!
Ez oldalakon nagy
dolgokról lesz szó, a képről (majd: a Képről) most ezt olvastuk le legelébb.
Majd folytatjuk a másik legjellemzőbb oroszláni jeggyel: a sörénnyel. Ígérem
azonban: lesz összegzése a részleteknek!
A MAGYAR
OROSZLÁN SZÁJA, SÖRÉNYE
Egyáltalán nem túlméretezett díszsörény ez,
sőt inkább „munkasörény” volna. A hímoroszlán csak ritkán vadászik, és ebben a
kényelemben dús sörényt növeszthet. De ez egy munkahím munkasörénye. Érdemes
inkább a szájat vizsgálni, hisz ez valódi oroszláni minőség, az óriási
tépőfogak tiszteletet parancsolnak számára az ábrázolásokban is. Márpedig itt
küzdelem folyik, Nimróddal (vagy Nimróddal, sőt Ménróttal, ha így jobban
ráismerünk) küzd a vadállat, és ebben a harcban nincs sok esélye a mitológiai
hőssel szemben, ebben a pillanatban is épp egy döfést kell elszenvednie
valamilyen szúrófegyvertől. Ez fájdalmas ordítást vált ki a sebesült állatból,
a sörény halk fürtjei háttérbe maradnak az ordítással kifejezett iszonyattal
szemben. Ha az előbb a farokról alkottunk díszítő jelzőt, most a hangokról
kell: az ordítások ordítása ez. Az óriási alsó tépőfogak közelében egy benyúló
kezet láthatunk, bizonyára ez a kéz okozza azt a fájdalmas üvöltést, amely
elhagyja az állat tágra nyitott óriási állkapcsait.
Mindezt azért
bocsájtjuk előre, hogy e részletek birtokában könnyebben elhelyezzük az egész
értékét a magunk rendjében. Összefoglalva: a „királyi vadra” utaló jelenségek
vizsgálata meggyőz minket arról, hogy a valóságban vagyunk, és igenis itt kell
felismernünk az ábrázolás apró jelenségeiben a nagy törvényeket is.
AZ ELHALLGATÁS ÖRDÖGEIT A KIMONDÁSSAL ŰZZÜK
EL! – A következő kép –
összetéve a kisebb részleteket – kolosszális, monumentális. A küzdelem tovább
folyik, „a zúgó élet partján”, globális és kozmikus értelemben egyaránt, és a
küzdelmet megjelenítő monumentum a földi világot érzékelhetőbben, a kozmikumot
sejtetően idézi meg. Az első látásra felfogott jelenet még békés, házközeli
barátkozás is lehetne, amelyben a cicussá szelídült nagyvad eleséget kér a
gazditól, nagyot ásít, sallangos jobb mancsát a harcos ölébe teszi, ellenfele jobb
lábát lefoglalva vele, de nem sértve a harcos családfáját: jövőképző szerveit.
Nimrud - Nimród bal kezével az oroszlán alsó állkapcsát feszíti le, jobbal tőrt
vagy valami szúrófegyvert szegez az állat-hímnek. Ez azonban nem egyértelmű. A
letisztítás előbbi fázisában készített képen mást látunk. A kép közepétől
feljebb és kissé balra van egy fekete pamacs, melyet az oroszlán pofájának
véltünk mindvégig, azonban itt az is látszik, nem pofa, hanem a pofát megragadó
bal kéz ez, a harcos keze, mellyel felülről ragadja meg az állatot, míg a
másikkal alulról, az alsó állkapcsánál fogva. És most, hogy megjelent előttünk,
ejthetünk néhány szót a harcosról is, mint aki őse annak, akinek a tulajdonában
lévő ábrázoláson szerepel. Mert kije lenne más? A szkíták, hunok, avarok, magyarok
ősükként tisztelik Nimród-Ménrótot, aki bibliai alak, Noé unokája és Kus fia,
és aki „nagy vadász volt az Úr előtt”. Fogadjunk el előre vetetten egy
megjegyzést a tárgy egykori tulajdonosáról. Egy hun volt az ábrázolással
díszített fémlemez tulajdonosa. Miért fontos ez? Mert a magyaroknak elődje a
hun, testvér-nép. Arany János költőnk így meséli ezt a rokonságot a Buda halála
c. eposztöredék regéjében (Rege a csodaszarvasról):
- Hunor, Magor két
dalia,
Két egytestvér,
Ménrót fia.
Mi tudjuk ezt rólunk,
magunkról, illetve azt, hogy Ménrót a magyarok mitikus ősapja. De vajon mit
mondanak erről maguk a hunok, kérdezte valaki őket? És ha ők nem vallják ezt a
testvérséget? –De igen, ez a hun műalkotás e jelenettel hitet tesz Nimród
ősapai szerepéről bronzba öntve, így végképp a magyarok testvérei lettek ők. E
bizonysággal megerősítve a magyar - hun azaz hun-magyar rokonságot-
testvérséget, csak az ostobák tagadhatják. Sok rokon-őst kellene itt még
megneveznünk, amelyek azonosak a népek nagy történelemkönyve szerint. A sumér
Gilgames éppen ilyen oroszlánnal küzd, mint a magyar Nimród. Heraklész,
Herkules... Azért nincsen olyan végtelen hosszú sor. Az égi harcosban
mindannyian egyesülnek: Orion, Würen, annyit tesz, mint őrön
azaz őrségen (lévő).
Nimród, a harcos hősies
tartással száll harcba, bal lábát keményen megveti a földön, míg a jobbal az
oroszlánt tartja. Hátán panyóka, párducbőr lóg le derekáig. Alatta a rövid
„tunikát” öv húzza össze, az öv alatti darabok körben lazán lógnak és csapódnak
fölfelé a harc hevében. Oldalán hátrafelé csapódik az öltözék, de lehet, hogy
ez a szabályos kanálforma valójában a szkítáknál is elmaradhatatlan ivócsanak.
Belső oldalán levél mintázata látszik. A harcos bal karján az ing felvágva,
kibuggyan belőle a dús karizma. Nagyon erős ez a bal kar, a jobb pedig fegyvert
tart, ld. előbb. Lehet azonban, hogy a jobb kar fölemelt és lefelé nyúl
csuklóval: megragadja az oroszlán felső állkapcsát, ezért látszik az olyan
vastagnak. Néhány részlet értelmezése mint látjuk, ezután jut el a végső
eredményhez. Érdekes, a bal térden mintha egy arc jelenne meg a három pontban.
A térd alatt szattyán bőrcsizma. Redőket vet a „tunika”, amint az oroszlán
beletapos az ölébe. A haj dúsan hullámos. A növények, virágok mintha az életfát
is megjelenítenék, ha így értelmezzük a kis fácskaszerű jelenségeket, a
horizontot is jelképezik, pedig ekkor a harcolók magasan föléje nőnek. Ez azt
jelezné, hogy itt nem a földi méretekben kell gondolkodnunk, itt az
univerzumban, de legalábbis a kozmoszban folyik a végeláthatatlan küzdelem,
amely talán magát az életet jelképezi. A két ábrázolás pompáját növeli az
elválasztó gyöngyös keret, amely az elválasztások mögött vonalkázással
folytatódik.
Nézek szembe e nagy képpel, e naggyá növelt térrel,
melyben az erő, a hatalom, ember és állat egyaránt tiszteletet kiváltó
hősiessége az úr. Arra kell gondolnom, mennyire megvetendő a lelki törpeség,
kishitűség, gyávaság, mennyire keveset ér, ha nem lesz hős az ember életében.
Monumentális, mozgalmas ez a jelenet. Ki kell mondanunk azt is, mi adja a
nagyság érzetét. Válaszunk csak az lehet, hogy a művészi teremtő munka, amely
az embert mint küzdő hőst tudja felmutatni és magasztalni a világgal vívott
örök küzdelmében, hogy az ember-harcos újra és újra erőt nyerjen e tusában. Arra
kötelezi e tárgy elfogadóját és az ábrázolat viselőjét, hogy - mint ősapja,
Nimród küzdött -
ezután ő is hős
legyen az ős nyomdokaiban.
Ha úgy véli az
olvasó, már mindent kimondtunk a MAGYAR-HUN OROSZLÁNRÓL, még ne pihenjen, ne nyugodjon. Ilyen szép
képeket álmodhatunk is még, anélkül, hogy igazán közünk lenne hozzá. Most
azonban valami megnyugtatót akarok leírni. Itt nem kell majd visszafogni
magunkat. Ha csoda kell, legyen az! De ismét le kell rombolnom a csodaváró
kedvet, mert ez a valóság most mindent felülír, érvényét veszi e szavaknak:
csoda, szenzáció, fantasztikus, stb.
A következő írás
címe: Egy hun királyi vezér korabeli portréja.
EGY HUN KIRÁLYI
VEZÉR KORABELI PORTRÉJA
Gondolom, már a
címmel is gondja van a T. Olvasónak. A királyi vezér kifejezésnél elakadunk,
mert a legfőbb vezér Attila volt számunkra, az ő fiai: Ernák-Ellák, Csaba
és
Dengezik. A király és fiai egyaránt szóba hozhatók tulajdonosként, bár a király
halála után ők sem maradtak a Kárpát-medencében. (Meg kell itt jegyeznem, hogy
az elterjedt rossz helyesírással szemben én maradok a Kárpát előtag
nagybetűs leírásánál, mivel ez számomra önállóan is tulajdonnév, akárki tiltja
is!) Természetesen sok más vezér is volt, a csatlakozott népeknek külön-külön
is, a sajátjuk. Jó lenne tudni, kik viselhették a királyi jelvényeket, akkor
biztosabban leszűkíthetnénk a hun vezérek körét, és talán találhatnánk vidéki,
tartományi személyiségeket is egykor. Ha vallatóra fognánk a helységneveket,
egy valódi (azaz nem hamis) etimológia talán segítene a hun személyek neveinek
a felkutatásában is. Egyelőre jelöljük meg ezt további feladatként, és vegyük
számba az elérhető, megragadható valóságos tényeket. Egy biztos, a hun lelet
hun embert ábrázol, itt a Kárpát-medencében nem csatlakozott népek alkották a
fő egységeket, bár teljesen ezt sem zárhatjuk ki, gondoljunk a gepidák földrajzi
elhelyezkedésére. Maradjunk annyiban, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy e
szántóföldi leleten hun embert látunk. Már önmagában ezt is becsülnünk
kellene, nem ismerek ugyanis hun portrét. Bár ezt a fogalmat se kezelhetjük
etnikai kategóriaként. Legalább azonban van egy valaki, aki a hun nemzethez tartozott,
és most megismerhetjük portréját. Bőven lesz majd idő a bizonyításra és a
fenntartások bősz hangoztatására. A portréról tehát. Ami az első látásra is
szembetűnő, az igényesség lehető legmagasabb fokán fogalmazta meg az alkotó a
személyiség jegyeit. Az érme műfajából sokak által már ismert ez a hihetetlenül
magas művészi-szakmai tudás, gondoljunk a római pénzek császárné portréira, a
parketta vagy a raszta-hajzattal, esetleg díszes-diadémos kontyolt frizurával,
vagy göndör-fodros tincsekkel. Már tudnak, nagyon tudnak ebben a 4-5.
században. De a hunok is? Ordosztól idáig mikor fejlődtek? Nyugodjunk meg,
meglesz majd a válasz e töprengésre. A rómaiaktól vagy Bizánctól kapták az
ötvösöket. És ebben lehet is majd valami, a jó mesterek akkor is jártak már
udvarról udvarra, és ott ragadtak meg, ahol jobban megbecsülték tudásukat.
Hunná váltak tehát, immár hun igényeknek, művész elvárásoknak kellett
megfelelniük. A portré tehát vitathatatlanul hun portré, a körülötte felbukkant
több tárgy és ábrázolás is ezt 
erősíti meg. Első látásra fel se tudjuk
sorolni feladatunkat, szempontjainkat, ami alapján beszélnünk kellene
valamilyen sorrendet is tartva egy különlegességről. Pontosabban: kettőről. A
Nimród-Ménrót jelenet egy bronzöntvényen foglal helyet egy portréval. Ez a
szoros egymásra utaltság teszi mindkét ábrázolást különlegesen értékessé, a
következők miatt. A Nimród-jelenet a mitológiai királyt hozza az akkori
jelenbe, felhasználója valószínűen maga is királyi személy volt, vagy az
lehetett. Ezt az erős feltevést megerősíti a magas művészi érték: az ábrázoló
művész igen magas szakmai tudása, a fémműves mesterségbeli biztonsága, e két
művész valószínűen ugyanaz a személy. Jó arány, ha ezer ötvösből egy birtokolja
ezt a szakmai minőséget, ezért nem dolgozhatott akárkinek, csak magas rangú,
biztos anyagiakkal rendelkező személynek: hatalmasságnak, főségnek,
hadvezérnek, a királyi házhoz tartozónak. Ugyanis nemcsak anyagiak, hanem jogok
függvénye is volt, ki viselhetett egy királyi harcossal és királyi ragadozóval
ékesített tárgyat. Hozzá kell fűznünk az eddigiekhez még azt is, a tárgy az
illető személyt azaz viselőjét azonosító jellegű a tárgy, egy szabályos,
peremezett bronzlap, amelyről még azt sem tudjuk, mire használta a tulajdonosa.
A gondolatok azonban szabadon futkároznak előre és szerte-széjjel, hiszen a sok
nézőpontból leírni e tárgyat, marad még idő. (Örülnünk kell, hogy ez legalább
„kiesett” a kincses kamionból, amelyben Hollandiába szállítják a magyar földek
ilyenfajta „termékeinket”: kulturális kincseinket a modern vadorzók.)
Összefoglalva tehát a valószínűsíthető egykori tulajdonosról eddig
elmondottakat: nem lehetett akárki. Nem hordhatta a királyi fenséget és
hatalmat egyértelműen kifejező ábrázolásokat, csak olyan valaki, aki bírt
ezekkel a jogokkal. Önmagáról nem is készített akárki ábrázolást, márpedig
abban szinte biztosak lehetünk, hogy nem a szomszéd uralkodó képét hordta
magával a király, pláne nem az ellenség fejéről őrizgette ezt a fejábrázolást.
Csak akkor volt szükség ilyen mesteri kidolgozásra, ha netán pecsétnyomásra,
parancsok továbbításának hitelesítésére szolgált a lemez. Ha ez lesz az
igazság, a „guruló pecsétnyomók” kiegyenesített, nyomó változatát láthatjuk e
fémecskében, amelynek terjedelme 14x60x1 mm. A kolosszális vagy monumentális
fogalmak itt élnek ám valódi életet, ha a milliméterek a világmindenséget
tudják megidézni, a művészi képben!
Nézzünk szembe
hosszasan eme európai típusú, de kemény pamíri vonásokat hordozó arccal! Sokáig
vártunk rá! Elképzeltük őt sokszor, írtunk, beszéltünk róla. Hogyan is
nézhettek ki, a Világ egykori urai? Atillát, Athirát, Atyácskánkat állatfülű
fenevadnak próbálta ábrázolni a középkori pogánygyűlölő, talán a kereszt jelét
hordozó firkáló. De itt egy emberi hun embert láthatunk. Igaz, kemény
vonásokkal, de tudattal bíró, öntudatos, büszke tartású és –fejmozgású,
uralkodói képességekkel áldott embert. Nézése szúrós, nagy erejű, nehezen
állható. A mély homlokeresz alatt ülnek e szemek, dús szemöldök védelmében. Az
arányos, kis kemény, horgas orr felül mély orrnyeregből indul, a lendületesen
kifelé hajló homlokereszt erősíti profil-vonalával. Nem látszik szélesnek,
inkább szabályosnak, a füllel teljesen összhangban és párhuzamban. Mintha bajusza
lenne! Vékony lepke-bajusz, inkább játékos mint szigorú hatást kelt. De a száj
beágyazottsága lefelé irányuló, a kilátszó fogsor inkább harcosságot, szigort,
mint szelídséget kifejező. Ezt feloldja viszont a könnyedén hullámzó haj, ami
fodrászati tanulmány tárgya is lehet. Ez a frizura elől tincses, lazán övezi a
homlokot, lágy hullámokban fölfelé halad, a koponyán feldúsul majd loncsokban,
loknisan ereszkedik merőlegesen lefelé. Mintha hármas fonat lenne. A
nyakborotválás fegyelmezi a hajviselet fiatalos lazaságát. A súrolt fény jól
kihozza az arc plasztikus vonásait: a fül alatti széles állcsontot, a mély arcredőt,
a vékony állvonalat. Uralkodó a látványban a megcsillanó dús szemöldök is.
Három-négy szemölcsféle is látszik az arcon, törzsi jel is lehet. (Viszont a
tarkó mögötti háttérmezőn betűkre emlékeztető pici kiemelkedések láthatók. A
letisztító nagyon vigyázott minden apróságra, nincs-e valami betűjel ilyen
helyeken.) A fény iránya tudatosan megválasztott: a haj hullámait kiemeli, és
árnyékos derengésben tartja az arcot.
Az arckép valódi
mérete 10x15 milliméter!
4-5. század,
amannak a vége, ennek az eleje. A Tekintélyes Hun Személyiség élt a három
emberöltő valamelyikében! Meg tudjuk jeleníteni, portréja alapján. Az arckép
vizsgálható olyan szempontból is, milyen embertipus, a hunok fajta-jellegére
tudunk-e következtetni belőle. A népességet alkotó legalább egyik jellemző nép
képviselője ez a hun méltóság, lehetséges, ilyenek voltak jellemzően a hunok?
A kép alkotója
szemben ült Vele, a modellel, bizonyára többször is!
És most mi ülünk
szembe ugyanezzel a képpel... illetve a művész munkájának eredményével, és így
a modellel is, bizonyos mértékig. A képzeletünk tehetségének mértéke szerint!
Nem tudom, kit
mennyire érint e találkozás, de én most valahogy nem tudom tovább írni ezt...
Majd legközelebb.
És akkor majd az egészből indulunk ki, A lelet címmel.
A LELETRŐL MÉG
EGYSZER
Magam is elmentem a
helyszínre, egy órás bejárással fölszedtem a meglátott cserépdarabokat, és
utána megnéztem a Google Earth keresővel, hol is jártam. A helyen a földben
kerek alakú fehér körök, talán sírok nyomai sejlenek. Szeretnék bizonyosságot
szerezni - a régészek bevonásával és munkájuk segítésével. De csak a biztos
helyzetben jelölöm meg a pontos helyet. E római tálon (másolat) első reményeim
szerint azonos korból való tárgyak fekszenek. Azóta meginogni látszik a
feltevés, Csomor Lajos ugyanis a pici (sárgarezes bronz) szíjvéget későavarnak véli
(„első magyar”: László Gyula), ami 670 utáni idő). A fibulatöredékhez Csomor
kiegészítést rajzolt, gepidának véli, meglepetésének adott hangot egyúttal,
hogy ez a Tarna-völgyben került elő. A vörösréz felé hajló bronzötvözet öntvény
lemez IV. század végi vagy V. század eleji. Ez azért adja a legnagyobb talányt,
mert a szerepe nem állapítható meg azonnal, bár az ábrázolásai egyértelművé
teszik rokonságát. Egy régészünk római vagy bizánci ládaveretet, másik
fegyverazonosítót vagy kétoldali felfüggesztéssel hordott melldíszt lát bele. (
A vörös bronz hüvely a precízen kialakított akasztóval még nem volt bemutatva
az ötvös mesternek.) Majd módjuk lesz az avatott régészeknek alaposabb
megtekintésre is, bemutatásul itt szabadjon azért előrevetni néhány
megállapítást, amelyet első ránézésre, magyar gondolkodásunk szerint még
nagyobb kockázat nélkül megengedhetünk magunknak.
Letisztítás nélkül
is láthatjuk a lemez rendkívüli vagy inkább különleges szerepét, ha pontosan
meghatározni még nem is tudjuk. Egy személy arcképét helyezte el a mester a
lemez végére a függőleges helyzettől 90 fokkal jobbra elforgatva. Mellé
komponálta álló helyzetben a széles jelenetet, az oroszlán és Nimród jelenetét,
gyöngyfüzérrel elválasztva a kettőt egymástól. Ugyanígy jobb oldalon ezzel
lezárva a képet. A köztes semleges mezőcskéket párhuzamos vonalkázással
kitöltve. Jobb oldalon, a középtől kissé magasabban egy , a tárgy
felfüggesztésére alkalmas, 2 mm átmérőjű peremezett lukat látunk, melyből egy
repedés indul ki. A luk alatt, kb. 40 fokos szögben, egy erőteljes vágás (pl.
harci balta-) élvonala látszik, amely külső erőszakos jellegű (és nem szakmai
hajlítás nyoma), ezzel a lemez vége erősen deformált. (Később ez akadálya lesz
a tökéletes fényképezésnek is.) A repedés és baltavágás között szoros kapcsolat
valószínű, de ennél a feltételezésnél tovább menni csak (például) a regény
műfajában lehet. A vágásnyom a lemez oldaléle felé repedésbe megy át. A lemez
másik vége is utólagos beavatkozásra utal, amely nem volt már feltétlenül
erőszakos. Bár szabálytalan a törési él és nem eldolgozott, nem lehet állítani bizonyossággal,
hogy nem volt az eltörés szándékolt. A peremelt luk azt mutatja, hogy
felfüggesztve is hordhatta a viselője, elég lehetett csak egy lyukon
felfüggesztve, pl. a nyakban hordani, amulettként. A sok töprengés a tárgy
eredeti szerepét illetően rendszerint valami nagyobb alkalmasságot hoz elő,
mint amire valójában szolgált volt. Talán azért gondoltam kétnapi töprengés
után a „pecsétnyomó” szerepre, mert láttam a mezopotámiai példákat. A portré
mély rovátkolással készült, kifelé keskenyednek a formák? Az meleg anyag nem
ragad bele, a lemezt elengedi, az pedig nyomát szépen benne hagyja a viaszban.
Működik, kipróbáltam! De pecsételőre nem mindig van szükség: csak az
államvezetés magasabb szintjei-módjai kívánják meg a pecsét használatát, mivel
más módokkal helyettesíthető. De eredeti célja ez is lehetett. A vezér számára
elég volt a kísérete és fegyvere személyének igazolására, de családtagjai
számára már előállhatott a szükség az azonosító tárgyra.
Ez a második kép
(Kalácsi René felv.) már a tisztítás egyik fázisát mutatja: még nincs áttörve
az oxid-bevonat, egységesen kezelt a felület. Finom, türelmes munkát igényel a
letisztítás, a szikével csak az eltávolítandó anyagot kezeljük. A felületet
finom vágásokkal és ferde haránt-vágásokkal puhítjuk, szükség esetén
ecsetelünk. Ne feledjük: 15 mm széles, 60 mm hosszú a lemez, a kép maga 12x15 mm, a jelenet 14x30 mm. Utaltam már az arcképhez és jelenethez nem tartozó
mezőre. A lyuk körül mintha ferde sorok lennének téglalapokból, de a harcos
lába közelében mintha növényi világ volna sejthető, és egy skorpió felemelt
potrohát sejtjük. A kopás, az oxid általi motívumvesztés meggyengíthet fontos,
még láthatónak készült képi elemeket, de hát a porban már hiába keressük a
motívumokat. Ez arra figyelmeztet, hogy a gondosság is kevés, nagyon gondosnak
kell lenni a takarítónak, csak avatott restaurátorban bízhatunk!
A harmadik kép már a letisztított lemezt
mutatja (Somogyi Árpád felv.) A jobb oldali sötét rész a hajlottság számlájára
írandó. Kiegyenesíteni persze nem szabad, vétek volna gondolni is rá. Csak
felmelegítve lehetne visszaegyengetni, de így meg a kristályszerkezet változna
meg, és kérdőjelessé válna a készítési idő. Ami persze nem azonos a földbe
kerülés idejével, és különösen nem a meglelésével.
BEFEJEZÉS, DE
NEM VÉGSZÓ
A következő
találkozásig kérem a T. Olvasót, töprengjen el azon, milyen helyet foglalhat el
a hun vezér portréja és a Nimród – oroszlán - küzdelem a gondolkodásunkban, kultúrtörténetünkben.
És azon is, meddig tarthat még a magyarság történelmének mesterséges
izolálása. Mert a költő egy nemzet által megőrzött tudást énekelte, amely
szerint a hun és a magyar – testvér nép, Nimród apjuk fiai. Ez a Hun Vezér
pecsétes üzenete is számunkra. Nincs helye fellebbezésnek!
Pető Imre
© Pető Imre
Minden jog fenntartva.
