[1]Minden a fejben dől el. Az ismereti kapuk kitárása,
választási lehetőségeink terét bővíti ki, így lesz a tudás hatalom. Minket nyelvi
alapon zártak finnugor skatulyába, ideje jött az ősnyelvi ítélőszék elé tárni
szabadító bizonyítékainkat!
Magyar történelmünk szempontjából izgalmas kulcskérdés
a Jászok eredete és ókori előélete. A földtörténeti drámában játszott
főszerepük, alapjaiban rendítheti meg a hibásan rögzült tudományos szemléletet.
Ugyanis nem csak a Jász hagyományvonal indult a prehisztorikus csillagvallások
időszakától, de mint az i.e. II. - I. évezred harcos íjász kasztjának
képviselői, jelentős részt vállaltak a kulturális alapok lerakásában. Ősiségük
okán adódik az a váratlan végkifejlet, hogy nem csak a középkori Jászok neve
forrt össze az ,,íjász” fogalmával, de az ógörög nyelv tanúsága szerint ugyan
ez a kultikus szintű nyelvi kapcsolat állt fenn az ókori jászok esetében is,
ami viszont már magyar őstörténeti húrokat pendít meg.
Különösen fontos tisztába tennünk itt az elején, hogy a
jászok tudományos iráni eredeztetése nem áll ellentétben az általunk hirdetett
ősmagyari rokonság lehetőségével, hiszen krónikáink Hunor és Magor ősapáinak is
Perzsiából származtatják.
Alapvetően, az ,,egyet-kereső” tudományos mentalitással
van baj, mely a jászokat XIII sz.-i jövevényeknek tartja a Kárpát-medencében, és
képtelen feldolgozni az ágakra szakadó néphullámok többszöri beáramlásának adatait.
A feltételes XIII. sz.-i betelepedésükkel szemben, kimutatható a jászok egy korai
tömbjének I. sz.-i pannóniai jelenléte. Vagyis téves dolog egy XIII. sz.-i Jász
mellék-hullám epizódját, a Jász népcsalád teljességi történelmének tekinteni. Egy
részlet vizsgálata csak részeredményt adhat, kéretik tehát félretenni az előítéleteket,
az élethű portré megfestéséhez minden történelmi adat színárnyalata
felhasználandó!
E fejezetben természetesen sokkal többről van szó,
mint a jászok egyszerű beazonosításáról. Lelki és történelmi önazonosságunk
sarkalatos tétele az I.sz.-i pannóniai jász jelenlét kérdése. Nem csupán magyarság
európai őshonosságának 2 ezer éves folytonossága a tét. Ennél jóval többet
nyerhetünk a történelmi tisztánlátás kapcsán, hiszen az ókori Jász szálak folytonossága,
- Hungár őstörzsünk esetéhez hasonlóan, - visszavezet az emberi kultúra rejtélyes
alapját jelentő matriarchátusi csillagvallás időszakához!
Sajnos a történettudomány konokul kitart egy-pontúsága
mellett, és egyes népekkel csak egyetlen történeti pontból induló, egy szálon
végigvezető leírással számol, vagy csak az ókorban, vagy pedig kizárólag a
középkortól eredően osztva nekik szerepet.[2]
Ám az azerbajdzsáni rokon magyar törzsek előkerülése arra figyelmeztet, hogy a
törzsek korábbi elválása illetve szétrajzása miatt, helyesebb lenne több ágú, átfogó
történetiséggel számolni!
A köztünk élő jászokra térve, iráni, alán-rokon[3]
népnek tekinti őket a magyar tudomány, a származásukról szóló pontos adatok
híján egy XIII. századi kun betelepedéssel együtt beköltöző jász elemmel
számolva. Vagyis eredetük valójában ma is ,,rejtély!” Két álláspont
kristályosodott ki róluk. Egyik vélemény szerint egyszerűen a középkori
íjászokat nevezték jászoknak, azaz csak íjaikról kapta egy néprétegünk a nevét.
A másik irányzat pedig elválasztva a magyaroktól, nyelvcserén átesett, iráni
jövevényeknek tartja őket. Az adatok konvertálása és integrálása szerint,
valóban az íjakkal kapcsolatos a nevük, és tényleg iráni kultúrkörből érkezett
a jászok egy része, de a több hullámú beáramlásuk figyelembe vétele, jócskán
kibővíti ezt a képet.
Első pillantásra a jászok ,,magyarsága” mellett érvelő
tény, hogy magyarországi történelmi szerepük, és jogi és kulturális helyzetük,
semmiben sem különbözött a többi nemzetségétől. Épp úgy saját közigazgatási
törvényekkel és szabadságjogokkal felruházva, külön tömbben éltek kapitányaik
alatt, mint a többi nemzetség. Szinte egyedülálló lenne, ha ilyen elszeparált
helyzetben lévő nép pár száz év alatt megmagyarosodva, elhagyná ősi nyelvét.
Hiszen Bonfini szerint a XV. sz.-i Jászságban, (Jazygum) már a magyar nyelv
forgott közkeletben.[4]
Emellett a legkisebb bizonyíték sincs arra nézve, hogy egy valaha létező jász
nyelvet beszéltek volna, és a jásznak tartott maradvány nyelvezete sem
bizonyítottan jász hagyaték. De az sem oldana meg semmit, ha egy XIII. századi
hullámuk nyelve tényleg nem a magyar lett volna, hiszen az épp úgy eredhetne
egy korábbi nyelvcseréből, amint ez a legtöbb nép esetében megtörtént.
A nyelvünk archaizáló palóc tájszólását használó
jászokról annyit azért érdemes lenne megtudni, hogy miért nem a csiszoltabb közmagyart
vették át a késői hipotetikus nyelvcsere során? Ha a csángók századokon át
elkülönülve is megtartották magyar nyelvüket, ha a jászoknál jóval korábbinak
elismert székelyek is megőriztek néhány különös, csak a székelységre jellemző
tájszót, úgy a jóval később érkező, iráni nyelvű jászoknak még többet meg
kellett volna őrizniük saját ősi kifejezéseikből. Miért nem tudták külön élve sem
megőrizni a maguk ősi nyelvét, mint akár a svábok?
A jászok archaikus magyarsága mellett szól viszont az
a jász-íjász kultúrköri sajátosság, amely az íj központi gondolatára
visszamenően, ,,isteni-névadásuk” töredékes maradványaiként értékelhető.[5]
Ilyen a jász városok nevében lévő Jász előtag, meg a nyilas mértékegység, a
,,nyilasokban” mért és nyilasokban számon tartott föld, és a királynak fizetett
,,nyilas jövedelmek”[6]
középkori hagyománya. Ezekből igazolhatóan, a Jászoknál kultikus szerep jutott
az íjnak, és az íj nem csupán elnevezésükben jelent meg, hanem a gyakorlati
életbe is bevonódott, ami ősi jelleg.
Persze a tudománynak nehéz elfogadnia a Jászok ókori
pannóniai jelenlétének tényét, mert akkor az egész történelmet át kellene írnia,
és sosem feszegetett kérdések törnének napvilágra. Alaposabb vizsgálatot
érdemel tehát eredetük tisztázása. Ahogy a régészet is kizárólag a történelmi
leírásokból tud biztosat állítani a feltárt maradványok hovatartozását
illetően, úgy mi is a leírtakra építünk, és ez ügyben főként a Széchényi
Országos Könyvtár Őrzője címet először viselő, közel 200 éve munkálkodott
Horvát István,[7]
valamint Gyárfás István akadémikus[8]
összegyűjtött anyagára támaszkodunk. Az egész életét az olvasással és
történelmi kutatással töltő Horvát István, eredetiben olvasta a görög és latin
nyelvű kútfők és régi oklevelek anyagát. Ez úton tehát főként a külföldi írókra
támaszkodó ismereteiből oda jutott, hogy a magyar és rokon népei népesítették
be az ókori Eurázsiát, ha nem is mindig magyar nevezet alatt. Hihetetlennek
tűnő véleménye miatt a tudós utókor őrültnek bélyegezte, és mellőzése máig tart.
Nem kívánjuk végső véleményét kritika nélkül magunkévá tenni, de mivel
állandóan hozza könyveiben az aktuális historikusok eredeti szövegeit is, ezért
írásai kiváló forrásművek. Adatait kibővítve pár lényegi újdonsággal, az újonnan
kialakuló kép igazolni látszik véleményét.
Jász, jazyg,
filiszteus
Indítsunk azzal a különös történelmi helyzettel, amely
Horvát Istvánnak is feltűnt.:
Középkori jászainkat a magyar királyi törvényekben és
oklevelekben, az ókori JASONES és JAZYGES népek neveivel illették, továbbá
teljesen érthetetlen módon, a bibliából ismert PHILISTAEUS (filiszteus) néven
is emlegetve voltak.[9]
Az előítéleti reflex, már itt legyintésre ösztönöz, de
azért csak maradjunk az elfogulatlan és alapos utánajárás mellett! A kiindulás,
három eltérőnek tartott népelem egybevetését igényli, ezek lennének a középkori
Jászok, az ókori Jazygok, és az ókori filiszteusok.
Kezdjük a pannóniai helyzettel! Mivel a bábeli
nyelvzavar következményeként megsokasodtak az ókori nyelvek és írások, a jászok
pannóniai beazonosításához is a nyelvi dzsungelen kell keresztül verekedni
magunkat!
Bernolák Antal Tót Szó-Könyvében
mindenki olvashatja: ,,GAZ anyi, mint JAZYX, vagy is JÁSZ, a többes számban:
GÁZI, anyi, mint JAZYGES, vagy JÁSZOK, egy Sarmátiai Nemzet, a Duna mellett.”…