Nem várt irányból és nem
remélt személytől jött ez az élmény, váratlanul. Felhívtak, és a telefon másik
végén a „Mészáros János” név hangzott fel. Valaha, gyerekkoromban méterekre
voltunk egymástól, falusi térben, ahol köztudottan kicsik a távolságok különben
is ember és ember között. János közölte: megtalálta a múzeumban Perkupa
egyik régi harangját! (Egykori perkupai szomszédomnak volt érzéke, kereső
szorgalma hozzá, hogy a múltból, a feledésből és enyészetből visszahozza régi
harangunkat!) Közös szülőhelyünk, Perkupa, mint az egykori Torna vármegye
legalsó falucskája, élte át a történelmi évszázadokat. Ez a harang a református
gyülekezet híveinek, a község-közösség életének nemcsak tanúja, hanem az élet
folyásának, eseményeinek átélő szenvedője, híradója, visszhangzó krónikása is
volt. Faluhelyen egy harang nemcsak egy mázsa fém, hanem élő személyiség, vagy
inkább intézmény, a közösség lelkének hangja, amely az elválás után is bennünk
muzsikál, hangjával felébreszti bennünk a közösséget, mely még századok múltán
is megtartó energiánk lehet! Érezte ezt Mészáros János is, aki most már barátom
is lett. A telefonban olyan szeretettel és szent áhítattal beszélt, hogy miután
befejeztük az eszmecserét, eltörött nálam a mécses. Gondoljunk bele: 1799-től
szolgált a kis harang, 1916-ig, amikor elvitték, hogy ágyút öntsenek belőle. De
nem lett ágyú belőle, és/majd az Iparművészeti Múzeumba került! Aktív idejében
egy évszázadig szolgált, pontosabban száztizenhét esztendeig Perkupán, a sokkal
régebbi műtárgy, a rimaszombati hívő testvérek ajándékaként került a faluba,
amely egy nagy tűzvész után volt, 1797-ben: odalett a templom, parókia, iskola,
108 házzal, és elolvadt a harang is a haranglábban. Nem az első, de nem is az
utolsó tűzvész volt ez, melyből főnixmadárként éledt fel újra kis falunk, az
új, testvéri ajándék-harangjával! Perkupaiak! Fiatalok! Tudjátok, miről
beszélünk? Miről és kiért szól nektek is a kis harang? És miért, miről szólunk
hozzátok: Mészáros János és Pető Imre, a két „régi, vén, falusi gyerek”, a
csapási szomszédok? 
Látogassunk el
falunkba és református templomunkba a Mészáros János által bemutatott
dokumentumok kalauzolásával! A templomért szorgoskodó őseink nevei révén, a
hívők áldozathozatala is fölsejlik, tetteik kiváltják az utódok tiszteletét
őseik iránt.
PERKUPA
A református templom, az ősi helyén, keletről
nézve
1332-ben templomos hely volt,
és papja pápai tizedet fizetett. Korán reformátussá lette a falu népe, az
egyházközösség a XVI. század derekán birtokba vette a középkori templomot. Egy
1590-es tudósítás szerint, mint Szögliget filiájának, fatalpas temploma volt.
Az 1595. évi templomösszeírás is említi. 1784-ben a falu 46 háza, a templom és
a paplak, benne az egyház felszerelései (kegyszerek és anyakönyvek) a tűz
martalékai lettek. 1785-ben már állt az új templom és a lelkészlakás.
Tizenhárom évvel később, 1797-ben az akkori prédikátor szomorúan jegyzi fel: „templom,
parókia, iskola 108 házakkal együtt semmivé tétettek, oly tűzvész pusztította a
falut, hogy a harang is elolvadt a haranglábban”. Még abban az évben
hozzákezdtek az új templom építéséhez, s 1797-99 között el is készítették,
torony nélkül. Egy kis fa harangláb állt a templom mellett, amibe a
rimaszombati testvérek küldtek harangot, mely száztizenhét éven át szolgált,
mígnem 1916-ban elvitték ágyúnak. S csodák csodája, nem lett belőle ágyú, mert
mint iparművészeti remeket az Iparművészeti Múzeum birtokába vette, és őrzi ma
is. Az új templom belső berendezése tizenhat évig készült.
A következőkben idézzük Dr.
Kádas Miklóst, a gyülekezet egykori lelkészét, aki 1949. augusztus 14-én a
következőket jegyezte fel: „1830-ban földrengés, 1831-ben a kolerában
meghalt 48 lélek temetése során a rendkívüli megterhelés miatt megrongálódik és
hasznavehetetlenné válik a harangláb. Ekkor merül fel a toronyépítés gondolata.
Hat egyháztag, adassék tisztesség haló poraikban is áldozatos életük emlékének:
Pogány Márton, Kukoró András, Falucskai Sámuel, Pető György, Kádár János és
Pető István nyakába veszi tarisznyáját, és bebarangolják az országot. Zörgetnek
és kérnek mindenütt, s mire hazavezeti őket a levelek hullása, ott rejlik a
tarisznyákban a perkupai templom tornya is.”
1838-ban épült a templom
keleti homlokzata elé a 24 méter magas új torony, amelyik 1852-ben leégett, de
a következő évben megújították. 1873-ban megrepedt a templom, ezt 1906-ban
javították ki. A II. világháborúban újra megsérült, 1949-re hozták helyre.
Mennyezete négy borda között három bolthajtásos rész, oszlopfős kiképzéssel. A
boltozat tetővonalán, a hajlaton és az ívek középpontjában öt gipsz rozetta
van. A 9X21 méteres belső térben 350 ülőhelyek száma. A templom nyugat felé
egyenes záródású és stílusa késő barokk. A középkorban a templom körül volt a
temető. A 186 kg-os acélharangját a westfáliai Bochumban készítették, 1875-ben,
a 48 kg-os ércharangját a Budapesti Harangművek öntötte, 1922-ben.
„Légyen hát dicséret az
erős Istennek,
kinek erejével vége leve
ennek,
király ’s Országért
könyörögjön a nép,
a könyörgés által jó
boldogságra lép.”
A templombelső, kelet felől
nézve
Múzeumi jegyzetek
(pontosításuk, kiegészítésük folytatódik)
43. 1601(?) Perkupa, ref.
(jelenleg: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, lt. sz. 31/1918.66
Koronájának fülei sarkosan megtörtek, s éleik valószínűleg hornyoltak voltak, a
középső karikája magasan kiáll. A harangtető enyhén domborzatos. A palást felső
kerületén, alulról-felülről 2-2 bordával keretelten fut körbe a felirata: HOC
OPVS FECIT ANO DO DGI MAGISTER THOMAS DERIMAZONBAT.67 A szavakat –
kivéve az évszám előtt és után – paragrafusszerű jelek választják el egymástól.
Az ANO szó O betűje fölött rövidítést jelző vízszintes vonás látható. A betűk
eltérő nagyságúak; a kisebbek a nagyobbak szárai közé vannak beszorítva, az
S-ek az előttük lévő szárára ráfonva. Hornyán is borda fut körbe. Átmérő 39,
felső 20,5; m. 31,5 cm. (17. t. 1, 65. t. 3)
THOMAS
DE RIMAZONBAT
Egyetlen ismert harangja a
nevében szereplő származási, vagy működési helyét jelölő város tágabb vidékéről
származik. A XVI-XVII. század fordulóján élhetett – amennyiben a harangon
szereplő csonka évszámot 1601-nek helyesen olvassuk. Harangja nem nevezhető jól
sikerült munkának; a nem hivatásos, „népi” harangöntők alkotásaira emlékeztet.
A neve előtt olvasható MAGISTER szó azonban arra enged következtetni, hogy
mégis céhbeli mester lehetett. A harang derekán körbefutó indás szalagdísz is
erre utal,; nem valószínű ugyanis, hogy egy kontár ilyen ízléses mintájú
sablonnal rendelkezett volna. De akárki is lett légyen az öntő, a felirat
betűinek szövevényes fűzése tudálékos emberre vall. 1601(?). Perkupa, ref. *
(43. sz.)
66. A
leltárkönyvbe történt bejegyzés szerint „a műbecsű harangok felmentése révén
került a Nemzeti Múzeumba a Weiss Manfréd féle lőszergyárból”.
67. Ezt a művet az Urnak
1601 (?) évében Rimaszombati Tamás mester készítette. – Az ANO DO szavak
után három betűvel az öntő kétségtelenül az évszámot akarta jelölni, bár
egyrészt az ezres M nincs kiírva, másrészt a második kiírt számjegy nem C,
hanem a MAGISTER szóban lévőhöz hasonló G betű. Feltehetjük azonban, hogy az
öntés évszáma helyesen MDCI lett volna. Meg kell azonban jegyezni, hogy hasonló
koronával a XV. század végi, XVI. eleji harangokat szokták ellátni, és a
feliratában lévő, a derekukon köralakban kiduzzadó I, a vízszintes középső
szárukon félkörös nyereggel ellátott H, valamint a tetőszerű, vízszintes
vonallal rendelkező A betűk a XVI. század derekának jellegzetességei. Ezeknek
az alapján a harang korábbra is keltezhető lenne.
Mészáros
János dokumentumgyűjteménye alapján közli Pető Imre.
Rab Zsuzsa
Őrtornyok
A
firenzei dóm tövében
rátok gondoltam, ti merészen
világoló
aprócska lángok,
sár-templomok,
fa-haranglábak.
Napnyugat
s napkelet határán
őrködtetek
– de sokszor árván! –
tűzkormosan,
árvízben ázva,
dúló
hadaktól meggyalázva.
Virultak
pogány tulipánok,
hímezték
bibliás leányok
tölgyfából
rótt úrasztalára
karácsony
vagy pünkösd havára.
S
a templom-kunyhóban a Gyermek
sugárzott,
s szálltak kettős nyelvek,
ötezer
év zsidó igéit
magyar
ige zengette égig.
Zengette
kopott prédikátor:
a
virágos Hollandiából
útnak
indult gyalog, szekéren,
hogy
bölcsőjéhez visszatérjen,
vesszőből-sárból
szentegyházat
emeljen
e sár-föld hazának,
magyar
nyelvből egy új országot,
tündöklő
koldus-királyságot.
Kelet
küszöbe, Tisza-mente!
De
sok baj, vész törette-verte!
De
Erdőn-túlról fáklya-fényjel
üzen
ma is vaksötét éjjel:
veletek
vagyunk, míg ti vagytok,
magunkra,
tudjuk, sose hagytok,
a
Tisza, Maros vérerén át
együtt
lüktetjük még a zsoltárt:
„Tebenned…
elejitől fogva…”
egymás
kezét és szívét fogva,
kik
töretlen gerinccel álltunk
ma
sem görnyedhet meg a hátunk!
A
firenzei dóm tövében
szédülve
a magasba néztem,
ott
fenn: palástok lobbanása,
gályaevezők
csobbanása,
s
„erős várunk” az olasz égen
lebegett
fatornyos-merészen,
csipke-csodáknál
ékesebben,
aranycifráknál
fényesebben.
Hol
veszett vizek ostromolták,
hol
dühödt törvény szabta sorsát,
-
hányszor
lét és nemlét határán! –
erős
hitben mégis megállván.
Világoló
kis faggyúmécsesek,
őrtornyaink,
dacos-merészek,
rátok
tekint a riadt lélek:
Őrizzétek
meg ezt a népet!
1988
Reményik Sándor:
Templom és iskola
Ti nem
akartok semmi rosszat,
Isten a
tanútok reá.
De
nincsen, aki köztetek
E szent
harcot ne állaná.
Ehhez
Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan
jogot ád:
Ne
hagyjátok a templomot,
A
templomot s az iskolát!
Ti
megbecsültök minden rendet,
Melyen a
béke alapul.
De ne
halljátok soha többé
Isten
igéjét magyarul?!
S
gyermeketek az iskolában
Ne
hallja szülőjé szavát?!
Ne
hagyjátok a templomot,
A
templomot s az iskolát!
E
templom s iskola között
Futkostam
én is egykoron,
S
hűtöttem a templom falán
Kigyulladt
gyermek-homlokom.
Azóta
hányszor éltem át ott
Lelkem
zsenge tavasz-korát!
Ne
hagyjátok a templomot,
A
templomot s az iskolát!
A
koldusnak, a páriának,
A
jöttmentnek is van joga
Istenéhez
apái módján
És
nyelvén fohászkodnia.
Csak
nektek ajánlgatják templomul
Az
útszélét s az égbolt sátorát?
Ne
hagyjátok a templomot,
A
templomot s az iskolát!
Kicsi
fehér templomotokba
Most
minden erők tömörülnek.
Kicsi
fehér templom-padokba
A holtak
is mellétek ülnek.
A
nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe
biztatás vagy vád:
Ne
hagyjátok a templomot,
A
templomot s az iskolát!
1925
