hun bod (118) számú hozzászólásának szövege:

Thobán uralkodásának kezdetét nem tudjuk pontosan.
Kr. előtt 219-ben a khinai források már mint
egyeduralkodóról emlékeznek meg. 209-ből is följegyzik
ugyanezen források nevét és tetteit. Több háborújáról
emlékeznek meg s ezek közül kiemelik, hogy
amikor a khinai seregtől vereséget szenved nyugatnak
vonul és hatalmát arra felé igyekszik kiterjeszteni. Uralkodása
végéről írják le a khinai könyvek azt a családi
tragédiát, amely a hun fejedelmi udvarnál lejátszódott.
A hunok többnejűségben éltek. Az öregedő Thobán
sennyőnek egyik fiatal felesége megveszi a szívét s
rábírja, hogy az elsőszülött trónörökös helyett az ő fiát
jelölje ki utódjának. A hivatalos trónörökös így útban
áll, akit el kell tenni láb alól. A khinai kuífők az eseményt
így beszélik el: „A sennyőnek Mó-Tun volt a
legidősebb fia. Később egy különösen szeretett feleségétől
fia születik. A sennyő most már el akarta tenni
láb alól Mó-tunt, hogy a fiatalabb fiút tehesse trónörökössé.
Ezért Mó-Tunt elküldötte Aszí királyához kezesként.
Mialatt Mó-Tun ott békekezes volt, Thobán hirtelen
megtámadta Aszi-t. Ezek e miatt megakarták ölni
Mó-Tunt, de ez elvette egy jó paripájukat és azon
hazamenekült. Thobán most elismerte derekasságát és
több mint tízezer katonának vezetését bizta rá.” A
sennyő ezek szerint megbánta tettét s kárpótolni akarta
a fiút. A tízezres vezérség azonban gyönge kárpótlás
lehetett a trónöröklés helyett. Mó-Tun nem is nyugodott
bele. Csöndben készül jogai visszaszerzésére. A khinai
forrás így írja le ezt: „Fütyülő nyilakat készített és
sennyő ezek szerint megbánta tettét s kárpótolni akarta
a fiút. A tízezres vezérség azonban gyönge kárpótlás
lehetett a trónöröklés helyett. Mó-Tun nem is nyugodott
bele. Csöndben készül jogai visszaszerzésére. A khinai
forrás így írja le ezt: „Fütyülő nyilakat készített és
lovas íjászai gyakorlatainál kiadta a parancsot, hogy
valamennyien egyszerre arra a tárgyra lőjjenek, amelyre
ő egy ilyen nyilat rábocsát. Aki nem így tesz, annak a
fejét teszik lába elé. Ha valaki a vadászaton nem oda
lőtt, ahová a fütyülő nyíl röpült, leütötték a fejét. Mó-
Tun azután egyik legpompásabb paripájának testébe
röpített fütyülő nyilat és nyomban lefejeztette kíséretének
azon tagjait, [akik nem mertek ugyanoda lőni.
Nemsokára kedvenc feleségét lőtte le egy ilyen nyíllal.
Ez alkalommal is némelyek a kíséretéből nem mertek
oda lőni. Mó-Tun ezeket is lefejeztette. Mikor kevéssel
azután Mó-Tun egy vadászaton fütyülő nyilával a
sennyő díszparípáját lelőtte és kísérete kivétel nélkül
vele lőit, látta hogy már egészen megbízhatik bennök.
Azután vadászatra ment atyjával, Thóban sennyővel és
rálőtt egy fütyülő nyilat. Egész kísérete ugyanoda lőtt
és így megölték a sennyőt. Megölte cselszövő mostoháját
és ennek fiát is, valamint azokat a minisztereket,
akik megtagadták neki az engedelmességet. Aztán megtette
magát sennyőnek.”
Mó Tun ezek szerint céltudatosan és hidegvérrel
tört az egyeduralomra, melyet igazi vértengeren keresztül
ért el. Egyezik ebben a világtörténelem minden nagy
hódi tójával. A hun nemzet, melyet addig hihetetlennek
látszó hatalomra emelt, megbocsátotta ezt a bűnét, de
a khinaiak még évszázadok múlva is szemére vetik a
hunoknak Mó-Tun tetteit.
Az egész hun állami berendezkedés, az egységes
világbirodalom megteremtése s ennek politikai és
katonai vezetőszerepűvé tétele a Mó-Tun munkája.
Uralkodása elején Khina felől nem fenyegette veszedelem,
mert Khinában három állam harcolt a főhatalomért.
Országa keletén és nyugatán rokon népek nagy
birodalmai feküsznek, amelyek ekkoriban hatalmuk tetőpontján
állanak. Keleten a tung-huk birodalma Mandsuriára
és Észak-Koreára terjedt ki. Kettőjük között a
Góbi sivatag lakatlan területe képezte a határt, Úgy-
Játszik, a turáni népek régi szokása volt, hogy birodalmuk
határait lakatlan területsávokkal vették körül.
Mó-Tun országának keleti oldalán is 400 kilométernyi ilyen
lakatlan sáv volt. Ez egy lovasnépnél nem nyújt kellő
védelmet. Mó-Tun tudta, hogy ez a legveszedelmesebb
szomszédja, akivel elsősorban kell leszámolni. Ismét a
khinai kútfőt idézem ezen eseményekre vonatkozólag:
„Mikor a tung-huk megtudták, hogy a sennyő
megölte atyját és magi ült föl a trónra, követet küldtek
hozzá azzal az üzenettel, hogy azt a lovat akarják,
mely Thobáné volt és amely ezer lit meg tudott tenni
egyfolytában. Bátor tanácskozásba hívta össze minisztereit
és ezek kijelentették, hogy ez a ló sokkal értékesebb,
semhogy Hunnor kiadhatná. Bátor azonban így
szólt: Ugyan, hát többre becsüljek egy lovat, mint egy
szomszéd államot? és kiadta a táltost. Most már bizonyosak
voltak a felől a keleti hunok, hogy fél tőlük,
azért új követet küldtek hozzá azzal, hogy a feleségét
is kívánják. A sennyő megint tanácskozást tartott kör-
nyezetével. Fölingerülten kiabálta valamennyi: A keleti
hunban nincs tisztességtudás, ha már a sennyő feleségét
is követeli. Mind azt ajánlották, hogy meg kell támadni
őket. Bátor azonban így szólt: „Eh mit, talán
többre becsüljek egy nőt, mint egy szomszéd államot?”
Előhívta hites feleségét és kiadta a keleti hunnoknak.
Erre még jobban megnőtt a keleti hunok királyának
szarva. Megindult nyugalnak és betört abba az elhanyagolt
földdarabba, mely közte és Hunor között volt. Ez
a föld lakatlan vala és nagyobb volt ezer linél. Mind
a két nép a határvidéken lakott és ott volt az urdujuk
(székhelyük, központjuk). A keleti hun már most követet
küldött Bátorhoz, aki így szólt: „Az az elhagyott
föld, ahol az én és a te határod érintkeznek Hunnor
számára elérhetetlen. Én akarom ezt.” Mikor Bátor
megkérdezte minisztereit eziránt, némelyek közülök azon
a nézeten voltak, hogy ezt az elhagyatott területet oda
is lehet nekik adni, nem is. Bátor azonban erre fölbőszült.
„A földet, a birodalom alapját adjuk ki nekik?”
kiáltotta s mindazoknak, akik ezt tanácsolták, leüttette
a fejét.
„Most már Bátor is nyeregbe szállt, mindenkit,
aki elmaradna, lefejeztetéssel fenyegetett meg. Megindult
keletnek és rajtaütött a keleti hunokon. Ezek már
annyira semmibe vették Bátort, hogy még csak nem
is készültek az ellenállásra. Így bátor seregével odavonult
és megtámadva őket, a keleti hunok királyára
megsemmisítő csapást mért. Foglyul ejtette népét, elzsákmányolta
barmait és vagyonát.”
Ezzel a hódítással Mó-Tun keleten egészen a
tengerig terjesztette ki birodalmát. Az így meghódított
népek seregével kiegészítve hadait, nyugatra tör s rajta
ütve az aszikon, megfutamítja őket. Ezt az országot
nem hódítja meg, mert a későbbi adatok szerint csak
fia az, aki leveri és elkergeti népét.
Bátor (Mó-Tun) tovább folytatja hódításait. Délen
átkel a Hoang-hó folyón s visszafoglalja mindazokat a
területeket, amelyeken valaha hun népek laktak. Ezután
a khinai határszéli tartományokat ejti sorba. Keresztül
tőr a nagy falon (amely úgy látszik, nem képezett előtte
akadályt) s elfoglalja Khina nyugati oldalán mindazokat
a tartományokat, amelyekben elkhinaiasodott behódolt
vagy meghódított hun fajú népek laktak. A khinai források
azt írják, hogy ezen harcai alkalmával már 300.000-
nél több lovas íjjász katonája volt.

Khinai források azt írják, hogy Bátor
sennyő főségét sok törzs csak fegyverrel való legyőzése
után ösmerte el. Mikor Bátor 5 országra kiterjedő hódításait
felsorolják, így végzik: „Most már hunnornak
minden nemese és nagyja alávetette magát neki és
tisztelte Bátort a sennyőt, mint legkivalóbbat A jelzett
országok: Onkó, mely az Orkhon folyónak khinai neve.
Ez az ország tehát Karakórum táján lehetett, Kutsa, ez
a Tarim medencében a mai Kuldsa környékén lehetett,
Ting-Ling, erről azt írják a khinai kútfők, hogy Kang
kitol északra fekszik. Kangki pedig Taskend és Szamarkand
tájékán terült el, így Ting-Ling ország valószínűleg
a Szirdarja alsó folyásánál volt, Kin-kun, ez
khinai nyelven a kirgizek neve. A források szerint az
Aral-tó környékén feküdt. Ezek szerint a középázsiai
turáni medence teljes egészében Bátor sennyő hun birodalmához
tartozott. Nyugati határa tehát valószínűleg a
Kaspi tóig és az Uraiig terjedt.
Amíg Hunnorban ezek történtek, Khinában is
megoldódik a trónviszály. Szín határszéli ország kormányzóját
utasítja a császár, hogy a hunok ellen vonuljon
hadba. A kormányzó azonban késlekedik a hadbakeléssel,
amiért a császár korholó követséget küld
hozzá. A kormányzó félve a halálbüntetéstől, fellázad a
császár ellen, de hadseregét leverik s ő a hunokhoz
menekül.