NIMRÓD ÉS FIAI

BEVEZETÉS

Letisztítás végett kaptam egy gyűjtőtől ezeket az apró darabokat, de az alanti cseréptál közepén fekvő lemez a tisztítása során „hozzám nőtt”, és nem volt készségem visszaszolgáltatni. Megegyeztünk, és később a többi is az enyém lett.  Fő érvem volt a nálam ragadásnak, hogy szeretném egyengetni további sorsukat. Azt is sikerült elérnem az árnyalt diplomáciával, hogy megtudjam, ki a tárgyak megtalálója, ezután sietve nyomába szegődtem a történetnek. Azóta gondosan letisztítottam, és egyengetem e szántóföldi „keresős leletek” sorsát, a megismerés és elismerés útjain. (Van még mondanivalóm az előbb említett jelenségről, a későbbi írásokban erre visszatérek majd.)

E bronzokat látták már kiváló emberek, és fogják látni még mások is, hogy feltáruljon eme apróságok története, megismerjük értéküket, és ezzel új fényeket-színeket kapjon művelődéstörténetünk is a megismerés folyamatában. Tudom, hogy sajnos kilószámra gyűjtenek össze naponta hasonlókat szerte az országban. Itt és most azonban szerencsénk volt. Hat gramm itthon maradt ezekből a kilókból. Most azonban még ne várjanak kiegyensúlyozott, alapos szakmai tájékoztatást, hisz a megismerésben legalább annyira érdekes a kérdés, a kétely, a melléfogás, mint az objektív válasz. Megérti a T. Olvasó, hogy itt nincsen tárgyilagosság. Az értelmet is modulálja a meglepetés, a rendkívüli élmény hullámverése. De hogy ne szédüljünk bele azonnal egy száguldó gondolatfolyamba és érzelemzuhatagba, kezdjük apró részletekkel, melyek a fenti középső darab letisztítása során megragadtak.

 

A MAGYAR  OROSZLÁN  FARKA

 

A gerinc folytatásaként kiinduló testrészről lesz először is szó, nem pedig a másikról, melyet vaskos kifejezésként használnak olykor a férfiemberre.  Mert első különös részletként ez az összehajtogatott testrész ragadott meg. A bal oldali képen kiemelten látható farok igencsak kapitális darab, a farkak farka, szinte már csapkodó hímerő, lobogó, zászló.  Az ilyen ábrázolás mindig többet akar mondani az illető valóságdarabról, mint amit az „élethű” fényképek, rajzok vagy festmények mondanak. Hogy milyen céllal növelik meg a farok hosszát, még nem mindig tudni. Hiszen az állat nem dicsekszik. 

E megjelenített hímoroszlánnak talán mégis volna oka a büszkeségre, és ha ő nem is tudja – állatként – ezt kifejezni, az őt megörökítő művész megteheti, ha ezzel mondanivalóját hangsúlyozni akarja. Például, azt akarja kimondani, hogy nem akármilyen oroszlánról van itten szó, az állatok királyaként tisztelt hímek között is királyi példány szerepel a jelenetben. Ezért a farok szinte óriáskígyóként hullámzik felfelé, és ahol megállapodik, ott sincs nyugvása: minden képességével élni akar. Látszik a képen, hogy szinte külön állat. Egy kígyó ez, a szeldelt, tekergődző, fenyegető kígyófejével hátrafelé sziszegve, csapkodva forduló, csattogó gerincvég. Tehát a kígyó küzd, az oroszlán fegyvereként vesz részt a harcban, melyet az egész test vív. Az alkotó művész a szakmai tudása legjavát adja, hogy „szóra bírja” a gerinc végi büszke bojtot. Az pedig szétnyílik lazán, szőrcsomókat és –pászmákat futtatva minden irányban, mint ahogy a virág hinti szét szirmait. A népművészetben mást is jelenthet a széthintett szirom. A madár szájából fakadó madárdalt, a rózsa alatt a hervadást, és még sok egyebet is. Itt a hangot, fenyegetést, a küzdelemben rá háruló szerepet játssza. Majd később lesz szó arról, mi is ez a küzdelem, most csak annyit árulunk el: Nimróddal szemben áll ő, a „nagy vadásszal” küzdő oroszlán ez a királyi vad, és valóban, Nimród többszörösen is király, a szkíták, hunok, avarok, magyarok ősapja, nagy népek mitikus őse. Hímoroszlán maga is, küzd az oroszlán-hímmel a „zúgó Élet partján”.

Ezt a képet nem viselhette valami légyvadász. Csak méltó helyen díszeleghetett a dús farkazattal megörökített királyi vad.  Nimród királyhoz köze kellett legyen viselőjének, talán maga is egy király volt, de mindenképpen királyi családból származó gyermek, egy valaki, de legalább egy vezér, aki királyi szolgálatban harcol. Akárki vadjának nem rajzolnak, nem mintáznak, nem öntenek bronzba ilyen farkat.

Néznénk – nyúlnánk mindenfelé méltó társat lelni számára, de csak az esztergomi oroszlánok farka vetekszik az övével. Talán nem véletlenül! 

 

Ez oldalakon nagy dolgokról lesz szó, a képről (majd: a Képről) most ezt olvastuk le legelébb. Majd folytatjuk a másik legjellemzőbb oroszláni jeggyel: a sörénnyel.  Ígérem azonban: lesz összegzése a részleteknek!

 

A MAGYAR OROSZLÁN SZÁJA, SÖRÉNYE

 

Egyáltalán nem túlméretezett díszsörény ez, sőt inkább „munkasörény” volna. A hímoroszlán csak ritkán vadászik, és ebben a kényelemben dús sörényt növeszthet. De ez egy munkahím munkasörénye.  Érdemes inkább a szájat vizsgálni, hisz ez  valódi oroszláni minőség, az óriási tépőfogak tiszteletet parancsolnak számára az ábrázolásokban is. Márpedig itt küzdelem folyik, Nimróddal (vagy Nimróddal, sőt Ménróttal, ha így jobban ráismerünk) küzd a vadállat, és ebben a harcban nincs sok esélye a mitológiai hőssel szemben, ebben a pillanatban is épp egy döfést kell elszenvednie valamilyen szúrófegyvertől. Ez fájdalmas ordítást vált ki a sebesült állatból, a sörény halk fürtjei háttérbe maradnak az ordítással kifejezett iszonyattal szemben. Ha az előbb a farokról alkottunk díszítő jelzőt, most a hangokról kell: az ordítások ordítása ez. Az óriási alsó tépőfogak közelében egy benyúló kezet   láthatunk, bizonyára ez a kéz okozza azt a fájdalmas üvöltést, amely elhagyja az állat tágra nyitott óriási állkapcsait.

Mindezt azért bocsájtjuk előre, hogy e részletek birtokában könnyebben elhelyezzük az egész értékét a magunk rendjében. Összefoglalva: a „királyi vadra” utaló jelenségek vizsgálata meggyőz minket arról, hogy a valóságban vagyunk, és igenis itt kell felismernünk az ábrázolás apró jelenségeiben a nagy törvényeket is.

 

AZ ELHALLGATÁS ÖRDÖGEIT A KIMONDÁSSAL ŰZZÜK EL! – A következő kép – összetéve a kisebb részleteket – kolosszális, monumentális. A küzdelem tovább folyik, „a zúgó élet partján”, globális és kozmikus értelemben egyaránt, és a küzdelmet megjelenítő monumentum a földi világot érzékelhetőbben, a kozmikumot sejtetően idézi meg. Az első látásra felfogott jelenet még békés, házközeli barátkozás is lehetne, amelyben a cicussá szelídült nagyvad eleséget kér a gazditól, nagyot ásít, sallangos jobb mancsát a harcos ölébe teszi, ellenfele jobb lábát lefoglalva vele, de nem sértve a harcos családfáját: jövőképző szerveit.  Nimrud - Nimród bal kezével az oroszlán alsó állkapcsát feszíti le, jobbal tőrt vagy valami szúrófegyvert szegez az állat-hímnek.  Ez azonban nem egyértelmű. A letisztítás előbbi fázisában készített képen mást látunk. A kép közepétől feljebb és kissé balra van egy fekete pamacs, melyet az oroszlán pofájának véltünk mindvégig, azonban itt az is látszik, nem pofa, hanem a pofát megragadó bal kéz ez, a harcos keze, mellyel felülről ragadja meg az állatot, míg a másikkal alulról, az alsó állkapcsánál fogva.  És most, hogy megjelent előttünk, ejthetünk néhány szót a harcosról is, mint aki őse annak, akinek a tulajdonában lévő ábrázoláson szerepel. Mert kije lenne más? A szkíták, hunok, avarok, magyarok ősükként tisztelik Nimród-Ménrótot, aki bibliai alak, Noé unokája és Kus fia, és aki „nagy vadász volt az Úr előtt”. Fogadjunk el előre vetetten egy megjegyzést a tárgy egykori tulajdonosáról. Egy hun volt az ábrázolással díszített fémlemez tulajdonosa. Miért fontos ez? Mert a magyaroknak elődje a hun, testvér-nép. Arany János költőnk így meséli ezt a rokonságot a Buda halála c. eposztöredék regéjében (Rege a csodaszarvasról):

- Hunor, Magor két dalia,

Két egytestvér, Ménrót fia.

Mi tudjuk ezt rólunk, magunkról, illetve azt, hogy Ménrót a magyarok mitikus ősapja.  De vajon mit mondanak erről maguk a hunok, kérdezte valaki őket? És ha ők nem vallják ezt a testvérséget? –De igen, ez a hun műalkotás e jelenettel hitet tesz Nimród ősapai szerepéről bronzba öntve, így végképp a magyarok testvérei lettek ők. E bizonysággal megerősítve a magyar - hun azaz hun-magyar rokonságot- testvérséget, csak az ostobák tagadhatják. Sok rokon-őst kellene itt még megneveznünk, amelyek azonosak a népek nagy történelemkönyve szerint. A sumér Gilgames éppen ilyen oroszlánnal küzd, mint a magyar Nimród. Heraklész, Herkules... Azért nincsen olyan végtelen hosszú sor.  Az égi harcosban mindannyian egyesülnek: Orion, Würen, annyit tesz, mint őrön azaz őrségen (lévő).

Nimród, a harcos hősies tartással száll harcba, bal lábát keményen megveti a földön, míg a jobbal az oroszlánt tartja. Hátán panyóka, párducbőr lóg le derekáig. Alatta a rövid „tunikát” öv húzza össze, az öv alatti darabok körben lazán lógnak és csapódnak fölfelé a harc hevében. Oldalán hátrafelé csapódik az öltözék, de lehet, hogy ez a szabályos kanálforma valójában a szkítáknál is elmaradhatatlan ivócsanak. Belső oldalán levél mintázata látszik. A harcos bal karján az ing felvágva, kibuggyan belőle a dús karizma. Nagyon erős ez a bal kar, a jobb pedig fegyvert tart, ld. előbb. Lehet azonban, hogy a jobb kar fölemelt és lefelé nyúl csuklóval: megragadja az oroszlán felső állkapcsát, ezért látszik az olyan vastagnak. Néhány részlet értelmezése mint látjuk, ezután jut el a végső eredményhez.  Érdekes, a bal térden mintha egy arc jelenne meg a három pontban. A térd alatt szattyán bőrcsizma. Redőket vet  a „tunika”, amint az oroszlán beletapos az ölébe. A haj dúsan hullámos. A növények, virágok mintha az életfát is megjelenítenék, ha így értelmezzük a kis fácskaszerű jelenségeket, a horizontot is jelképezik, pedig ekkor a harcolók magasan föléje nőnek. Ez azt jelezné, hogy itt nem a földi méretekben kell gondolkodnunk, itt az univerzumban, de legalábbis a kozmoszban folyik a végeláthatatlan küzdelem, amely talán magát az életet jelképezi. A két ábrázolás pompáját növeli az elválasztó gyöngyös keret, amely az elválasztások mögött vonalkázással folytatódik.

 

Nézek szembe e nagy  képpel, e naggyá növelt térrel, melyben az erő, a hatalom, ember és állat egyaránt tiszteletet kiváltó hősiessége az úr. Arra kell gondolnom, mennyire megvetendő a lelki törpeség, kishitűség, gyávaság, mennyire keveset ér, ha nem lesz hős az ember életében. Monumentális, mozgalmas ez a jelenet.  Ki kell mondanunk azt is, mi adja a nagyság érzetét. Válaszunk csak az lehet, hogy a művészi teremtő munka, amely az embert mint küzdő hőst tudja felmutatni és magasztalni a világgal vívott örök küzdelmében, hogy az ember-harcos újra és újra erőt nyerjen e tusában. Arra kötelezi e tárgy elfogadóját és az ábrázolat viselőjét, hogy - mint ősapja, Nimród küzdött -

ezután ő is hős legyen az ős nyomdokaiban.

Ha úgy véli az olvasó, már mindent kimondtunk a MAGYAR-HUN OROSZLÁNRÓL, még ne pihenjen, ne nyugodjon.  Ilyen szép képeket álmodhatunk is még, anélkül, hogy igazán közünk lenne hozzá. Most azonban valami megnyugtatót akarok leírni. Itt nem kell majd visszafogni magunkat. Ha csoda kell, legyen az! De ismét le kell rombolnom a csodaváró kedvet, mert ez a valóság most mindent felülír, érvényét veszi e szavaknak: csoda, szenzáció, fantasztikus, stb.

A következő írás címe: Egy hun királyi vezér korabeli portréja.

 

EGY HUN KIRÁLYI VEZÉR KORABELI PORTRÉJA

 

Gondolom, már a címmel is gondja van a T. Olvasónak. A királyi vezér kifejezésnél elakadunk, mert a legfőbb vezér Attila volt számunkra, az ő fiai:  Ernák-Ellák, Csaba

és Dengezik. A király és fiai egyaránt szóba hozhatók tulajdonosként, bár a király halála után ők sem maradtak a Kárpát-medencében. (Meg kell itt jegyeznem, hogy az elterjedt rossz helyesírással szemben én maradok a Kárpát előtag nagybetűs leírásánál, mivel ez számomra önállóan is tulajdonnév, akárki tiltja is!) Természetesen sok más vezér is volt, a csatlakozott népeknek külön-külön is, a sajátjuk. Jó lenne tudni, kik viselhették a királyi jelvényeket, akkor biztosabban leszűkíthetnénk a hun vezérek körét, és talán találhatnánk vidéki, tartományi személyiségeket is egykor. Ha vallatóra fognánk a helységneveket, egy valódi (azaz nem hamis) etimológia talán segítene a hun személyek neveinek a felkutatásában is.  Egyelőre jelöljük meg ezt további feladatként, és vegyük számba az elérhető, megragadható valóságos tényeket. Egy biztos, a hun lelet hun embert ábrázol, itt a Kárpát-medencében nem csatlakozott népek alkották a fő egységeket, bár teljesen ezt sem zárhatjuk ki, gondoljunk a gepidák földrajzi elhelyezkedésére. Maradjunk annyiban, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy e szántóföldi leleten hun embert  látunk. Már önmagában ezt is becsülnünk kellene, nem ismerek ugyanis hun portrét. Bár ezt a fogalmat se kezelhetjük etnikai kategóriaként. Legalább azonban van egy valaki, aki a hun nemzethez tartozott, és most megismerhetjük portréját. Bőven lesz majd idő a bizonyításra és a fenntartások bősz hangoztatására.  A portréról tehát. Ami az első látásra is szembetűnő, az igényesség lehető legmagasabb fokán fogalmazta meg az alkotó a személyiség jegyeit. Az érme műfajából sokak által már ismert ez a hihetetlenül magas művészi-szakmai tudás, gondoljunk a római pénzek császárné portréira, a parketta vagy a raszta-hajzattal, esetleg díszes-diadémos kontyolt frizurával, vagy göndör-fodros tincsekkel.  Már tudnak, nagyon tudnak ebben a 4-5. században. De a hunok is? Ordosztól idáig mikor fejlődtek? Nyugodjunk meg, meglesz majd a válasz e töprengésre. A rómaiaktól vagy Bizánctól kapták az ötvösöket. És ebben lehet is majd valami, a jó mesterek akkor is jártak már udvarról udvarra, és ott ragadtak meg, ahol jobban megbecsülték tudásukat. Hunná váltak tehát, immár hun igényeknek, művész elvárásoknak kellett megfelelniük. A portré tehát vitathatatlanul hun portré, a körülötte felbukkant több tárgy és ábrázolás is ezt erősíti meg. Első látásra fel se tudjuk sorolni feladatunkat, szempontjainkat, ami alapján beszélnünk kellene valamilyen sorrendet is tartva egy különlegességről. Pontosabban: kettőről. A Nimród-Ménrót jelenet egy bronzöntvényen foglal helyet egy portréval. Ez a szoros egymásra utaltság teszi mindkét ábrázolást különlegesen értékessé, a következők miatt. A Nimród-jelenet a mitológiai királyt hozza az akkori jelenbe, felhasználója valószínűen maga is királyi személy volt, vagy az lehetett. Ezt az erős feltevést megerősíti a magas művészi érték: az ábrázoló művész igen magas szakmai tudása, a fémműves mesterségbeli biztonsága, e két művész valószínűen ugyanaz a személy. Jó arány, ha ezer ötvösből egy birtokolja ezt a szakmai minőséget, ezért nem dolgozhatott akárkinek, csak magas rangú, biztos anyagiakkal rendelkező személynek: hatalmasságnak, főségnek, hadvezérnek, a királyi házhoz tartozónak. Ugyanis nemcsak anyagiak, hanem jogok függvénye is volt, ki viselhetett egy királyi harcossal és királyi ragadozóval ékesített tárgyat. Hozzá kell fűznünk az eddigiekhez még azt is, a tárgy az illető személyt azaz viselőjét azonosító jellegű a tárgy, egy szabályos, peremezett bronzlap, amelyről még azt sem tudjuk, mire használta a tulajdonosa. A gondolatok azonban szabadon futkároznak előre és szerte-széjjel, hiszen a sok nézőpontból leírni e tárgyat, marad még idő. (Örülnünk kell, hogy ez legalább „kiesett” a kincses kamionból, amelyben Hollandiába szállítják a magyar földek ilyenfajta „termékeinket”: kulturális kincseinket a modern vadorzók.)  Összefoglalva tehát a valószínűsíthető egykori tulajdonosról eddig elmondottakat: nem lehetett akárki. Nem hordhatta a királyi fenséget és hatalmat egyértelműen kifejező ábrázolásokat, csak olyan valaki, aki bírt ezekkel a jogokkal. Önmagáról nem is készített akárki ábrázolást, márpedig abban szinte biztosak lehetünk, hogy nem a szomszéd uralkodó képét hordta magával a király, pláne nem az ellenség fejéről őrizgette ezt a fejábrázolást. Csak akkor volt szükség ilyen mesteri kidolgozásra, ha netán pecsétnyomásra, parancsok továbbításának hitelesítésére szolgált a lemez. Ha ez lesz az igazság, a „guruló pecsétnyomók” kiegyenesített, nyomó változatát láthatjuk e fémecskében, amelynek terjedelme 14x60x1 mm. A kolosszális vagy monumentális fogalmak itt élnek ám valódi életet, ha a milliméterek a világmindenséget tudják megidézni, a művészi képben!

 

Nézzünk szembe hosszasan eme európai típusú, de kemény pamíri vonásokat hordozó arccal! Sokáig vártunk rá! Elképzeltük őt sokszor, írtunk, beszéltünk róla. Hogyan is nézhettek ki, a Világ egykori urai? Atillát, Athirát, Atyácskánkat állatfülű fenevadnak próbálta ábrázolni a középkori pogánygyűlölő, talán a kereszt jelét hordozó firkáló. De itt egy emberi hun embert láthatunk. Igaz, kemény vonásokkal, de tudattal bíró, öntudatos, büszke tartású és –fejmozgású, uralkodói képességekkel áldott embert. Nézése szúrós, nagy erejű, nehezen állható. A mély homlokeresz alatt ülnek e szemek, dús szemöldök védelmében. Az arányos, kis kemény, horgas orr felül mély orrnyeregből indul, a lendületesen kifelé hajló homlokereszt erősíti profil-vonalával. Nem látszik szélesnek, inkább szabályosnak, a füllel teljesen összhangban és párhuzamban. Mintha bajusza lenne! Vékony lepke-bajusz, inkább játékos mint szigorú hatást kelt. De a száj beágyazottsága lefelé irányuló, a kilátszó fogsor inkább harcosságot, szigort, mint szelídséget kifejező. Ezt feloldja viszont a könnyedén hullámzó haj, ami fodrászati tanulmány tárgya is lehet. Ez a frizura elől tincses, lazán övezi a homlokot, lágy hullámokban fölfelé halad, a koponyán feldúsul majd loncsokban, loknisan ereszkedik merőlegesen lefelé. Mintha hármas fonat lenne. A nyakborotválás fegyelmezi a hajviselet fiatalos lazaságát. A súrolt fény jól kihozza az arc plasztikus vonásait: a fül alatti széles állcsontot, a mély   arcredőt, a vékony állvonalat. Uralkodó a látványban a megcsillanó dús szemöldök is. Három-négy szemölcsféle is látszik az arcon, törzsi jel is lehet. (Viszont a tarkó mögötti háttérmezőn betűkre emlékeztető pici kiemelkedések láthatók. A letisztító nagyon vigyázott minden apróságra, nincs-e valami betűjel ilyen helyeken.) A fény iránya tudatosan megválasztott: a haj hullámait kiemeli, és árnyékos derengésben tartja az arcot.

Az arckép valódi mérete 10x15 milliméter!

4-5. század, amannak a vége, ennek az eleje. A Tekintélyes Hun Személyiség élt a három emberöltő valamelyikében! Meg tudjuk jeleníteni, portréja alapján. Az arckép vizsgálható olyan szempontból is, milyen embertipus, a hunok fajta-jellegére tudunk-e következtetni belőle. A népességet alkotó legalább egyik jellemző nép képviselője ez a hun méltóság, lehetséges, ilyenek voltak jellemzően a hunok?

A kép alkotója szemben ült Vele, a modellel, bizonyára többször is!

És most mi ülünk szembe ugyanezzel a képpel... illetve a művész munkájának eredményével, és így a modellel is, bizonyos mértékig. A képzeletünk tehetségének mértéke szerint!

Nem tudom, kit mennyire érint e találkozás, de én most valahogy nem tudom tovább írni ezt...

Majd legközelebb. És akkor majd az egészből indulunk ki, A lelet címmel.

 

A LELETRŐL MÉG EGYSZER

 

Magam is elmentem a helyszínre, egy órás bejárással fölszedtem a meglátott cserépdarabokat, és utána megnéztem a Google Earth keresővel, hol is jártam. A helyen a földben kerek alakú fehér körök, talán sírok nyomai sejlenek. Szeretnék bizonyosságot szerezni - a régészek bevonásával és munkájuk segítésével. De csak a biztos helyzetben jelölöm meg a pontos helyet. E római tálon (másolat) első reményeim szerint azonos korból való tárgyak fekszenek. Azóta meginogni látszik a feltevés, Csomor Lajos ugyanis a pici (sárgarezes bronz) szíjvéget későavarnak véli („első magyar”: László Gyula), ami 670 utáni idő). A fibulatöredékhez Csomor kiegészítést rajzolt, gepidának véli, meglepetésének adott hangot egyúttal, hogy ez a Tarna-völgyben került elő. A vörösréz felé hajló bronzötvözet öntvény lemez IV. század végi vagy V. század eleji. Ez azért adja a legnagyobb talányt, mert a szerepe nem állapítható meg azonnal, bár az ábrázolásai egyértelművé teszik rokonságát. Egy régészünk római vagy bizánci ládaveretet, másik fegyverazonosítót vagy kétoldali felfüggesztéssel hordott melldíszt lát bele. ( A vörös bronz hüvely a precízen kialakított akasztóval még nem volt bemutatva az ötvös mesternek.) Majd módjuk lesz az avatott régészeknek alaposabb megtekintésre is, bemutatásul itt szabadjon azért előrevetni néhány megállapítást, amelyet első ránézésre, magyar gondolkodásunk szerint még nagyobb kockázat nélkül megengedhetünk magunknak.

Letisztítás nélkül is láthatjuk a lemez rendkívüli vagy inkább különleges szerepét, ha pontosan meghatározni még nem is tudjuk. Egy személy arcképét helyezte el a mester a lemez végére a függőleges helyzettől 90 fokkal jobbra elforgatva. Mellé komponálta álló helyzetben a széles jelenetet, az oroszlán és Nimród jelenetét, gyöngyfüzérrel elválasztva a kettőt egymástól. Ugyanígy jobb oldalon ezzel lezárva a képet. A köztes semleges mezőcskéket párhuzamos vonalkázással kitöltve. Jobb oldalon, a középtől kissé magasabban egy , a tárgy felfüggesztésére alkalmas, 2 mm átmérőjű peremezett lukat látunk, melyből egy repedés indul ki. A luk alatt, kb. 40 fokos szögben, egy erőteljes vágás (pl. harci balta-) élvonala látszik, amely külső erőszakos jellegű (és nem szakmai hajlítás nyoma), ezzel a lemez vége erősen deformált. (Később ez akadálya lesz a tökéletes fényképezésnek is.) A repedés és baltavágás között szoros kapcsolat valószínű, de ennél a feltételezésnél tovább menni csak (például) a regény műfajában lehet. A vágásnyom a lemez oldaléle felé repedésbe megy át. A lemez másik vége is utólagos beavatkozásra utal, amely nem volt már feltétlenül erőszakos. Bár szabálytalan a törési él és nem eldolgozott, nem lehet állítani bizonyossággal, hogy nem volt az eltörés szándékolt. A peremelt luk azt mutatja, hogy felfüggesztve is hordhatta a viselője, elég lehetett csak egy lyukon felfüggesztve, pl. a nyakban hordani, amulettként. A sok töprengés a tárgy eredeti szerepét illetően rendszerint valami nagyobb alkalmasságot hoz elő, mint amire valójában szolgált volt. Talán azért gondoltam kétnapi töprengés után a „pecsétnyomó” szerepre, mert láttam a mezopotámiai példákat. A portré mély rovátkolással készült, kifelé keskenyednek a formák? Az meleg anyag nem ragad bele, a lemezt elengedi, az pedig nyomát szépen benne hagyja a viaszban. Működik, kipróbáltam! De pecsételőre nem mindig van szükség: csak az államvezetés magasabb szintjei-módjai kívánják meg a pecsét használatát, mivel más módokkal helyettesíthető. De eredeti célja ez is lehetett. A vezér számára elég volt a kísérete és fegyvere személyének igazolására, de családtagjai számára már előállhatott a szükség az azonosító tárgyra.  

Ez a második kép (Kalácsi René felv.) már a tisztítás egyik fázisát mutatja: még nincs áttörve az oxid-bevonat, egységesen kezelt a felület. Finom, türelmes munkát igényel a letisztítás, a szikével csak az eltávolítandó anyagot kezeljük. A felületet finom vágásokkal és ferde haránt-vágásokkal puhítjuk, szükség esetén ecsetelünk. Ne feledjük: 15 mm széles, 60 mm hosszú a lemez, a kép maga 12x15 mm, a jelenet 14x30 mm. Utaltam már az arcképhez és jelenethez nem tartozó mezőre. A lyuk körül mintha ferde sorok lennének téglalapokból, de a harcos lába közelében mintha növényi világ volna sejthető, és egy skorpió felemelt potrohát sejtjük. A kopás, az oxid általi motívumvesztés meggyengíthet fontos, még láthatónak készült képi elemeket, de hát a porban már hiába keressük a motívumokat. Ez arra figyelmeztet, hogy a gondosság is kevés, nagyon gondosnak kell lenni a takarítónak, csak avatott restaurátorban bízhatunk!

 

A harmadik kép már a letisztított lemezt mutatja (Somogyi Árpád felv.) A jobb oldali sötét rész a hajlottság számlájára írandó. Kiegyenesíteni persze nem szabad, vétek volna gondolni is rá. Csak felmelegítve lehetne visszaegyengetni, de így meg a kristályszerkezet változna meg, és kérdőjelessé válna a készítési idő. Ami persze nem azonos a földbe kerülés idejével, és különösen nem a meglelésével.

 

BEFEJEZÉS, DE NEM VÉGSZÓ

A következő találkozásig kérem a T. Olvasót, töprengjen el azon, milyen helyet foglalhat el a hun vezér portréja és a Nimród – oroszlán - küzdelem a gondolkodásunkban, kultúrtörténetünkben.  És azon is, meddig tarthat még a magyarság történelmének mesterséges izolálása. Mert a költő egy nemzet által megőrzött tudást énekelte, amely szerint a hun és a magyar – testvér nép, Nimród apjuk fiai.  Ez a Hun Vezér pecsétes üzenete is számunkra. Nincs helye fellebbezésnek!

 

 

Pető Imre

 

 

© Pető Imre

Minden jog fenntartva.