ŐSBUDA FOGLYAI

Az oklevelek makacsul emlegetik a krónikáink eseményeit, s ezek minden bizonnyal valós színhelyeit. Sicambriát, Attila hun király városát, melyben a hont újra foglaló Árpád hadai vendégeskedtek, átkelvén Megyernél a Dunán, és szétszórván Szvatopluk (Marót?) seregét. A későbbi források emlegetik a fürdőiről híres Herculeát: a római kori név is ugyanazt a valószínűleg központi fekvésű, székvárosnak alkalmas erődhelyet jelöli. Emlegetik a Nagyboldogasszony, vagy a Boldogságos Szűz fejéri templomát is, a koronázó és királyi temetkező nagytemplomot, utóbbi meghatározó építménye Fejérvár térképrajzainak, és a mai Székesfehérvár ma írott történelmének. Egy másik, e Duna-menti helyhez kötött templom az Alba Ecclesia, miden bizonnyal a templomos lovagok kezelésében működő, kora-középkori központi egyházi intézmény. Az ábrázolások olyan távol esnek egymástól a rajzi előadásmódban, a megjelenítés motívumaiban, hogy kizárják a lehetőségét is annak, hogy egy ugyanazon városról készüljenek. Ez a tény máris megerősíti a keresők szándékait, hogy ugyanis meg kell akkor keresni mind a két városnak a külön rajzait, mindkettőnek a sajátját, és viszont: a városhoz tartozó rajzokat el kellene különíteni egymástól.. Bár a közeli múlt időben is próbálkoztak ezzel, nem sikerült a kutatóknak, a térképrajzok következetlennek és alkalmatlannak bizonyultak az azonosításra.

Ez a munka sem bizonyít semmit. Csak azt az egyet, hogy készítője a vizsgálódásai alapján a keresett várost azonosította az ábrázolásokkal, vagyis föllelni vélte azon kutatók álláspontjának bizonyítékait, melyek a Pilisben keresték az egykori Budát, és nem hitték el, hogy Székesfehérvárban föllelhetik. Hogy mire jó egy ilyen élményösszegzés? Inkább mire nem jó-az lehet az első kérdés. Nem alkalmas nyugvópontra juttatni Ősbuda átfűtött kérdéseit. Megjegyzendő, hogy erre a hivatalos tudományos álláspont sem képes. Mire jó? A kérdés nem értelmezhető. Született, tehát van. Akkor valóságnak mutatkozott, és azt hiszem, még sokáig fognak bizonyosságnak látni annak tűnő jelenségeket. Ha ennek a magyarázatát keressük, nem elég csupán a mindannyiunkban fészkelő romantikus titokélményre fognunk az elégedetlenséget. Történelemtudományunk hiányosságai származtatják és újítják meg bennünk a bizonytalanságot. Úgy érezzük, hogy a tudomány intézményei és emberei saját külön ügyükként kezelik az egész nemzet ügyét, és az alapos tájékoztatást, a minden részletre kiterjedő feltárást elhanyagolják. Segíti őket e hanyagságban a fukar költségvetés: e mögött viszont képviselői renyheség, és (ez a veszélyesebb) tudatos népbutítói szándék húzódhat meg. Hosszadalmasan sorolhatnánk, hányszor, milyen témákban akadályozták az „erre hivatott” intézmények az igazság kiderítését, a nemzet tájékozódását, az értékeink megmentését vagy feltárását, míg ugyanakkor az értékpusztítás folyamatos, veszteségeink pótolhatatlanok, és a történelmi értékekhez fűződő pozitív viszony megteremtésére úgyszólván semmi ráfordítható forrásunk nincs. A politikai szándékok gyengeségét sejthetjük a feltárások visszafogásában, a múzeumi tevékenység lankadásában, a felvilágosító munka elapadásában. Már azt illetően, hogy a köznép legyen-e meggyőződve vagy ne legyen, ismerje-e meg valódi történelmét vagy dugjuk előle el, stb. Ha javulás volna ezen a téren, gondolataink közzététele nem volna hiábavaló. Írásunkat a hiány és a felismerés együttes élménye hívta életre. Igazságának értéke jelképes, azonban lehetséges, hogy sokkal több ennél.