Kire lő a lövőcsillag?

Bartha Lajos Úrnak, őszinte nagyrabecsüléssel, fölajánlottam a válaszadás lehetőségét, de nem válaszolt. Ezúton is közlöm azonban, hogy a lehetőséggel bármikor élhet: viszont-válaszát közöljük. (A szerk. megj.)

Egy kis nyelvtörténeti csevegés II.

Ponticulus Hungaricus ▪ XI. évfolyam 12. szám ▪ 2007. december

copyright © Bartha Lajos, 2007

kulcsszavak fizika, csillagászat, szóetimológia, lövőcsillag, csillagkép, csillag

Vannak a tudományok peremterületein olyan részletek, amelyek valahogyan "szabad vadászterület"-nek tűnnek a jámbor - vagy kevésbé jámbor - kívülállók számára is. Ilyen szabad prédának vélik többek között a (magyar) népi csillag-ismeret és a csillagok hiedelemvilága. Ez a kérdés nem is két, de három tudomány határán fekszik: a csillagos ég leírásának érintkezése a néprajzzal és a nyelvtörténettel. A csillagász, ha ismeri is a csillagképeket (esetleg azok "szentesített" görög-római mondakörét), a néprajzhoz utalja a népi csillag-ismeret vizsgálatát. A néprajzkutató viszont ritkán ismeri annyira az égbolt jelenségeit, hogy a szóban elhangzott közléseket értelmezhesse. (Tisztelet a - szerencsére mégis előforduló - kivételeknek.) Ám ha alaposabban megvizsgál egy-egy népi csillagnevet, kiderül, hogy annak esetleg igen bonyolult nyelvtörténeti háttere is van, és ennek megfejtése érdekében jó egy kissé tájékozódni a csillagos égen.

A "népies csengés" azonban néha a hivatásos nyelvészt, vagy etnográfust is "a jégre viszi", és egyszer-másszor kellő kritika nélkül fogadják el népi csillagnévként a mesterséges szóalkotásokat, vagy éppenséggel ez idegen nyelvből fordított neveket. Nagy bizonytalanságot okoz, hogy a 19. század elején, amikor az adatgyűjtés, illetve feljegyzés módjai, szabályai még kidolgozatlanok voltak, a jó szándékú gyűjtők a legelemibb információkat sem közölték. Így történt ez a derék Lugossy József, a sokoldalú debreceni tanár esetében is, aki kétszáznál több, saját gyűjtésű népi csillagnév jegyzékét adta át Ipolyi Arnoldnak, a nyomtatásban megjelent "Magyar mythológia" című műve számára (1854). A listában szép ábécé sorrendben ott állnak a csillagnevek, csak éppen az nincsen feltüntetve, hogy hol, az ország mely részén, milyen népcsoport köréből (palóc, szegedi, erdélyi magyar, székely stb.) származik a megnevezés. Pedig az sem mindegy, hogy milyen foglalkozási körben használatos valamelyik név. A földművelő egyazon csillagra-csillagképre más megnevezést használ, mint a pásztor, vagy a halász.

Meglehet, Lugossy József minden magyar nevet összeírt, amely nem a "hivatalos" görög-római csillagmitológiához kapcsolódott. Így kerülhetett talán egymás utáni sorba a valóságos népi elnevezés, a költőien alkotott névvel és a német vagy latin nyelvű kalendáriumokból magyarított megnevezésekkel. Ipolyi Arnold jóhiszeműen minden nevet - köztük a 17-18. századi fordításokat is - "magyar csillagnév"-ként közölt. A mai néprajz- (vagy nyelvtörténet-) kutató pedig csak törhetné a fejét, hogy szétválogassa: melyik az ősi, melyik a késői népmonda-csillagkép, és melyek az íróasztal mellett, ill. a fordító által kigondolt, de a nép körében soha nem használt elnevezés.

Törhetné, írtam. De nem töri a fejét, hanem válogatás nélkül átveszi Ipolyiból a Lugossy-féle jegyzéket. Ezért történhet meg, hogy a csillagászati tárgyú írásokba, mint "ízes magyar népi elnevezés" kerül be számos olyan csillagnév, amely valójában a 16-17. század magyar nyelven író szerzőinek, naptár szerkesztőinek, tankönyvíróinak egyszerű fordítása, latin vagy német szövegekből. A csillagász, akinek nem szakterülete a nyelvészet vagy a filológia, lelkesen átveszi: lám milyen találó népi nevek fordulnak elő az égen.

Az "ál-népi" neveknek szép példája a Capella (α Aurigae) és mellette az ζ és η Aurigae, amelyek a magyar csillagnév-jegyzékben "Kecskés" és "Gödölyék" vagy "Gödölykék" elnevezéssel szerepelnek. Ezek talán csak valódi népi nevek? - Dehogy is: bizony ezek csak a latin-görög Capella (anyakecske) és a "hoedi", vagyis kecske-gödölyék Ptolemaiosznál is fellelhető nevei, magyarra fordítva. A magyar elnevezés forrása Apáczai Csere János: "Magyar enciclopédiá"-ja, ahol a csillagképek felsorolásánál szépen magyarra fordítja a latin csillagneveket.

Népi csillagnév-listákban ott találjuk az "azonosíthatatlan" Mérték-csillagot. Pedig hát nem lenne nehéz azonosítani, hiszen Székely István 1550 körüli "Calendariom Magiar Nielwen" című - elsőként számon tartott magyar nyelvű - öröknaptárában, az állatövi csillagképek sorában, a latin Libra (Mérleg) csillagképnél ott látjuk a "Mértec" megnevezést. A Mérték a mai Mérleg megnevezése - latin források alapján.

Ugyanilyen fordítás az "ízes magyar" Lövőcsillag. Komolyabb névjegyzékben az azonosíthatatlan csillagképek sorában szerepel. Pedig ez is azonosítható, egy kis nyelvtörténeti megfontolással. Mert hát mit is csinál a Sagittarius (ma: Nyilas, Nyilazó)? Íjával lő, és ez a jelenet a régi glóbuszokon látható is: a kentaur, vagy Pán-figura felhúzott íjjal megcélozza áldozatát. Nyílván ez lebegett Székely Estván deák szeme előtt, amikor Kalendáriumába a Sagittarius nevét magyarra fordítva "Lövő"-t írt a latin név helyére.

Arra is gondolhatnánk, hogy a kalendárium-szerkesztők a nép közt elterjedt "ősi" magyar nevet használták fel. Igen ám, de miért látott volna a magyar nép ugyan olyan jellegű képeket a csillagokba, mint két-három évezreddel korábban a mezopotámiai, vagy antik görög csillagnézők? A Göncölszekeret, jellegzetes alakja után valóban a világ sok pontján, sok nép látja Kocsinak, de az Auriga alfája, étája és zétája, vagy a Nyilazó-csillagkép éppenséggel nem sugallja a Kecske és Gidái, illetve az íjjal-nyíllal lövő képzetét. (A Sagittariusnak van is valódi magyar népi neve - ha ugyan nem átvétel a balkáni népektől -, a "Santa kudus és a talyigája". Erről azonban Székely Istvánnak nem volt tudomása. Óvatosan kell hát kezelnünk a csillagneveket: lehetséges, hogy egy részük csupán a latin megnevezés fordítása.

* * *

Bak: korai német szóátvétel, eredete a német nyelvben ma is élő "Bock" főnévben keresendő.

Bika: ótörök jövevényszó, a török és kirgiz nyelvekben, pl. "buqa".

Halak: a hal ősi finnugor szó. Finnül pl. "kualla". A csillagkép ősi ismeretének azonban nincs nyoma.

Ikrek: a régi nyelvben "Kettős"; ótörök szó, a "kettő" jelentésű "iki"-re vezethető vissza. Megfelel

az ikrek régi magyar nevének - amelyet a kora kalendáriumaink is használtak: "Kettős".

Kos: ótörök eredetű, a türkben pl. "kocs".

Mérleg: a vitatott eredetű, de kétségtelenül régi "mérni" ige nyelvújítás kori képzése a mérésre használt eszköz megnevezésére. Maga a "mér" szó lehet finn-ugor eredetű (a votjákban pl. "mertal"), egyes nyelvészek szláv eredetűnek vélik (horvát: "meriri") A mér-hez ragasztották a nyelvújítók a névszóképző "leg" toldatot ) mint pl. az átlag és az ütleg esetében is.) - Régi kalendáriumainkban egyébként "Mérték"-nek fordították. Őseink a csillagképet nem ismerték

Nyilas (helyesebben Nyilazó): maga a "nyíl" ősi ugor kori szó. A "nyilas" a "nyillal lövő"-nek, vagyis a nyilazónak újabb változata. A csillagképet azonban, a régi kalendáriumaink "lövő"-nek (bizonyára "nyíllal lövő" értelemben) fordították magyarra. A Lövőcsillag - amelyet korábban nem tudtak azonosítani - nyílván a Sagittariusra vonatkozik.

Oroszlán: ozmán-török főnév, a török nyelvben pl. arslan.

Rák: szláv szó, a szlovák, szlovén stb. nyelvekben is ilyen formában fordul elő.

Skorpió: a görög eredetű latin scorpius magyaros kiejtése. A magyar nép egyébként a skorpiót nem ismeri. A nyelvújítók megpróbálták a latin szó helyett "bököl"-re magyarosítani (ti. olyan állat, amely "bökve öl"), a 19. század első felében néhány ismeretterjesztő munka és csillagtérkép valóban így nevezte, de a név nem terjedt el.

Szűz: talán finn-ugor eredetű, de származása kétes. A vogulban a szűz = ses. Csillagai közül csak a legfényesebb, a Spica volt a nép előtt is ismert.

Vízöntő: az ősi víz+önt szavaink újkori összeillesztése. Korábbi naptárakban "Kanta" néven is előfordul, a szó korai dél-német eredetű ("Kanne" = kancsó ) átvétel.