A HARANGOK ÉLNEK

 

A HARANGOKNAK LELKÜK VAN.

A HARANGOK BENNÜNK ÉLNEK TOVÁBB.

 

Perkupa, falu köze, távolban a református templom

 

Büszke vagyok arra, hogy szüleim vallásosak voltak, és engem is ilyen szellemben neveltek.

Úgy emlékszem, 4-6 éves lehettem, amikor édesapám kezét fogva, beülhettem az ősi templom -familiák szerint felosztott, kopott, szúette padjába, megilletődötten néztem a háromosztású, csillagos mennyezetet, a szószéket a koronával, a karzatokat, a hívők közösségét. Talán ekkor ültette el Isten az a magot, amely most hajtást hozott, gyümölcsöt érlelt. Nagyszüleim, szüleim elbeszéléseiből sajnos nagyon kevés maradt meg gyermeki emlékvilágomban, de az a harang, amit az őseim öntettek, felkeltette az érdeklődésemet.

Nagynéném elmondása szerint, nagyapám, Mészáros János, akinek a nevét megörököltem, a II. világháborúba, hadicélra elvitt harangra egyszer azt mondta: ”csak nem a mi harangunkat vitték el?” –Akkor, ott a Mészáros-harangról volt szó, amelyet Nemes Mészáros Sámuel és neje, Nemes Gál Éva 1875-ben készíttettek a westfáliai Bochumban, a perkupai református - evangélikus gyülekezet számára, hálából az Úrnak. Ez a 186-kg-os acélharang máig is ott van Istentől rendelt helyén, szolgálja az egyre csökkenő kis hívő közösséget.

De hol is van az a II. világháborús harang? –Sajnos, a szajoli vasúti teherpályaudvar „harangtemetőjében”, 50-100-200 (?) társával együtt. A Németországba irányított harangokból nem lettek fegyverek, mivel az amerikai haderők bombázói ezt megakadályozták. Tudomásunk szerint máig is ott pihennek tehát a betemetett bombatölcsérekben! (Meg kellene győződnünk róla, igaz-e ez, és a harangok sorsát méltóan el kellene rendezni…)

 

Szeretek templomokat látogatni, egy kicsit leülni itt, s csendesen imádkozni. Érdekelnek úgy is, mint Istennek házai, mint ősi építészeti alkotások. Kezembe került egy kiadvány a Tiszán-inneni egyházkerület templomait bemutató gyűjteménnyel, Váradi József, kondói lelkész úr áldásos munkája. Ebben a könyvben, bár sajnos nagyon röviden, leírja a perkupai templom történetét, az akkor ott szolgáló Dr. Kádas Miklós tisztelendő úr emlékei és a presbitérium jegyzőkönyvei alapján. Megrendítő volt számomra az a pár sor. Tűzvész… kolera… templom- és harangláb-pusztulás… kín, szenvedés, hamvaiból újra feltámadó gyülekezet, hitükben rendíthetetlen egyházi férfiak… és persze az a különös kálváriát járt harang, amit 1916-ban elvittek hadicélra. Istennek és féltő emberi kezeknek hála, az Iparművészeti Múzeumba került.

2007-ben elkezdtem kutatni ezt a számomra akkor még „nem olyan fontos” harangot, megérintett a sorsa, szerettem volna átlátni, megérezni lényegét. Telefonos, majd személyes megkeresésem nem járt sikerrel, mivel a jelzett múzeum nyilvántartásában nem szerepelt ez a nagybecsű harang. –„Talán próbálja meg a Kohászati- és Öntödei Múzeumban, ott is vannak harangok”- javasolták biztatásul.

Újabb telefonos majd személyes megkeresés, harangmustra… 10-15 különféle korú és –nagyságú… egyik sem a szülőfalumból elhurcolt harang volt. Itt már kaptam egy halvány reménysugarat: keressem a Magyar Nemzeti Múzeumban, talán ott sikerrel járok. Közben beleástam magam a harangkutatás irodalmába. Dr. Patay Pál óriási munkásságát tanulmányoztam. És itt, igen, megtaláltam! Telefonok… rövid, féltő, kissé elhárító információk… Ekkor közöltem, honnan jöttem, mit akarok (már nagy-nagy izgalomban éltem…). Az első adandó alkalommal Budapestre utaztam. A Nemzeti Múzeum információs pultjánál előadtam jövetelem célját, innen az alagsorba irányítottak, mondván, ott is vannak harangok, ott megnézhetem őket. Ezt követően már valami különös erő irányított az ott kiállított négy harang egyikéhez, amelyben azonnal felismertem azokat a jegyeket, melyeket már kutatói munkám során megismertem. Megérintettem ezt a tárgyat, s mint egy időalagútban utazó, próbáltam a múltját letapogatni… a hívők közösségét, melyet szolgált, őseim életét, örömüket, bánatukat, szenvedésüket, Istenbe vetett erős hitüket....

Azt a különös érzést soha nem tudom feledni! Szétnéztem, nem figyel-e valaki. Zavart voltam és kicsit elszorult a szívem. Méltó és mégis méltatlan helyen van-gondoltam... sötét, lépcsőházi alagsori fordulóban, festett raktári nyilvántartási számmal… névtelenül, történelmét, küldetését vesztetten - nem ezt érdemli ! Így érezné ezt alkotója is, Rimaszombati Tamás mester:  MAGISTER THOMAS DE RIMAZONBAT.

 

Nagy elhatározás született bennem ekkor: kezdeményezni fogom, hogy visszakerüljön helyére, ahol 117 évig szolgált, de ahová már előzetes, 198 évi szolgálat után érkezett, 1799-ben Rimaszombatról, szeretetadományként a keresztyén testvéreinktől. Úgy éreztem, most már szólnom kell a mi „kis elveszett” harangunkról azoknak, akik tehetnek valamit e nemes ügyben, és támogatnak önként vállalt küldetésemben. Szólok, külön levélben is az alább megnevezett nagytiszteletű Személyekhez és Intézményekhez, elküldve nekik kérésemet:

                                  

                                   Kölönte Sándor református lelkész úrnak;

                                   Molnár Zoltán polgármester úrnak;

                                   A Nemzeti Múzeumot felügyelő minisztériumnak;

                                   A Nemzeti Múzeum osztályvezetőjének;

                                   A rimaszombati Református gyülekezet lelkészének.

 

Vágyam és célom, hogy ősi, történelmi harangunk „hazakerüljön”, lakjon ott, abban a Szent Hajlékban, ahonnan egykor vészes háborús körülmények elszakították, és fegyverként akarták fordítani embertársaink ellen. Ha diadalra vittük e nemes ügyet, állítsunk nagy szorgalmú, erős hitű őseinknek méltó emléket, és ünnepi istentiszteleten kérjünk áldást az egykor adományozó és adományozott gyülekezet ma élő - szolgáló lelkipásztorai által, hazatért  harangunkra.

 

                                     EHHEZ KÉREM ISTEN SEGÍTSÉGÉT, ÉS ÁLDÁSÁT!

                                                                                                         

                                                                                                                      Mészáros János

 

 

Perkupa: házak, homlokzatok. A régi kőműves mesterek dicsérete